A Karikó Éva által szerkesztett kötetben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének gondolatait olvashatjuk párbeszédről, bizalomról, megbocsátásról, Krisztus irgalmas szeretetéről.
Csaba testvér, felidézve Szent Pál apostol életútját, állítja, hogy minden Saulban ott lapul egy Szeretethimnusz. Minden párbeszédnél arra kellene törekednünk, hogy megnyugodjunk, hogy a bennünk lévő értékek felfakadjanak, „és mindenki ott, ahol él, a maga kisebb-nagyobb szeretethimnuszát meg tudja élni, írni.” Böjte Csaba ezért utasítja vissza mindig a leghatározottabban az acsarkodást, jöjjön az bármilyen irányból is.
A könyv ferences szerzője „nagyon-nagyon boldog” embernek tartja magát, kétezerötszáz gyerekkel, számtalan gonddal, több mint száz munkatárssal, több mint ezer napközi otthonos gyerekkel, akik nap mint nap tőlük várják az ebédet. Nem azért boldog, mert Isten segítségével gondoskodik a rábízottakról, „hanem mert jó dolog jónak lenni, jó dolog szeretetben élni. Isten nem azt kéri, hogy mi fakírok legyünk vagy szenvedjünk, hogy fogunkat összeszorítva rendkívüli tetteket hajtsunk végre, hanem azt kéri, hogy merjünk rálépni a szeretet útjára! És a szeretet útja a boldogság útja.”
Böjte Csaba őszintén bevallja, hogy csak azokból a döntéseiből született élet, melyeket Assisi Szent Ferenc szenvedélyes szegénység iránti elkötelezettsége vezérelt. A „szent szegénység” útján „csetelve-botolva” halad, de „örömmel, fénnyel, boldogággal” tölti el minden egyes kis csata, amit nem a kapzsisága, hanem a nagylelkűsége révén nyer meg. Csaba testvér meggyőződése, hogy Krisztus nélkül az emberiség nem lenne képes tartósan békében élni a Földön, ezért az evangélium hirdetése, a misszió „nem egy önszorgalomból vállalt cserkészgyakorlat, hanem az emberiség létért való küzdelmének szerves része.” Jézus nem azt akarja, hogy kivonuljunk a világból, és elefántcsonttoronyba zárkózzunk, „hanem hogy kilépjünk biztonsági zónánkból és megszenteljük a világot.” Az elhagyott, magukra maradó erdélyi gyerekek nevelője azt kéri Krisztustól, adja meg számára a kegyelmet, hogy ne a nagybetűs Népet vagy a nagybetűs Szülőföldet szeresse, hanem azt az embert, aki éppen mellette van, „azt a szurtos, rosszcsont gyereket, akinek újból el kell magyarázni, hogy miért jó jónak lenni… Népemet akkor szeretem, ha a mellettem élő testvérem arcáról letörlöm alázattal, jósággal a gyűlölet, a harag, a félelem, a tudatlanság szennyét, hogy a megtisztult vonásain felragyogjon a szeretethimnuszt zengő istengyermeki arc.”
Több évtizedes papi-szerzetesi és nevelői szolgálata során Böjte Csaba többször is megtapasztalta, hogy a szeretet nem mindig termi meg azonnal a gyümölcsét, s ilyenkor különösen szükség van a krisztusi irgalomra és türelemre. Felidézi, hogy egy székelyföldi kislány nyolcadik év végén megbukott, és újra kellett járnia az osztályt. A ferences szerzetes beültette maga mellé autójába a gyereklányt és vezetés közben próbálta neki elmagyarázni, hogy tanuljon, mert nincsenek szülei, csak saját magára számíthat. Keményen meg kell küzdenie mindenért. Megkérdezte azt is, hogy mi jár a diáklány fejében? Ő azt válaszolta, hogy számolja a fehér csíkokat az úton, már több mint háromezernél tart. „Hát ez kudarc, persze, hogy kudarc. Azt hittem, menten kiesem az autóból” – emlékszik vissza Böjte Csaba. A történet azonban nem ért itt véget, mert ugyanez a lány ma már a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán másodéves. Csaba testvér szerint „nekünk ez a feladatunk: építsünk türelemmel, jósággal. Aztán, hogy a gyermek kis szíve mikor termi meg a gyümölcsöt, ez egy más kérdés.” Böjte Csaba nemcsak hiszi, hanem tudva hirdeti, hogy „az őszinte szó, az igaz beszéd, a szelíd jóság világformáló erő, hegyeket mozgat, falakat dönt le, és egy új világ kapuit tárja ki előttünk.”
A kereszténység lényege, hogy bíznunk kell egymásban, meg kell töltenünk a szívünket jókedvvel, örömmel, szeretettel. Attól nem változik meg a világ, ha rosszkedvűek vagyunk, semmivel nem lesz könnyebb a helyzetünk, ha idegeskedünk, veszekszünk. „Hinnünk kell abban, hogy a jókedv, a szeretet gyógyító erő.” A könyv írója arra is kitér, hogy a harag önmagában nem bűn, „az csak a szívünk ajtaján kopogtató indulat.” Bűnné akkor válik, ha valaki beengedi szívébe ezt az indulatot, ha haragot tart, ha a gyűlölet vezeti a cselekedeteit, ha bosszút forral. Ezért tegyük le a bennünk lévő harag mázsás súlyát, és ajánljuk Isten irgalmába a másik embert, haragunknak a tárgyát.
Böjte Csaba emlékeztet rá: Jézus a rosszat soha nem nevezi jónak, így az egyház sem mondhatja, hogy a bűn semmiség, borítsunk rá fátylat. „De kövessük abban is a mi Urunkat, hogy még a legmegátalkodottabb ellenségéhez is szeretettel fordul, értük is meghalt, és szeretetlenségünk miatt, lelketlenségünk miatt velünk együtt szenved.”
Csaba testvér hangsúlyozza, hogy Jézus nem passzív figyelő, hanem ő maga is formálja a világot, alakít rajta. Nem a forradalmár tüzével, hogy támadjunk, robbantsunk, hanem nyugodtan, szelíden ér el óriási eredményeket. Az igazán nagy forradalom az, ami az emberek szívében végbemegy és a jó felé tereli lépteiket. Böjte Csaba megingathatatlan hite, hogy „csak ez a harc nélküli jézusi forradalom mentheti meg a világot”.
(Helikon Kiadó, 2015.)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Magyar Kurír
cikk forrása: http://www.magyarkurir.hu/kultura/bojte-csaba-szeretet-gyogyszer-nem-jutalom