Tizenkettedik stáció – A föltámadt Krisztus a mennybe megy

Megdicsőülésünk kezdete

Méltó a Bárány, akit megöltek,
hogy övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

„Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük és fölment a mennybe.” (vö. Lk 24,50-53)

Elhagyott bennünket? Vagy ez a mennybemenetel is értünk, a mi üdvösségünkért történt, mint a megtestesülés? A pokolraszállás és a mennybemenetel egyetlen, értünk végbevitt üdvösségtörténeti esemény két legtávolabb eső pólusa. Nagyszombat különös csöndjében ünnepeljük a felfoghatatlan titkot: „szállá alá poklokra”. Ha fölfogni nem is, szemlélni mindenesetre lehet ezt a misztériumot, mint egy képet (ikont), melyen látjuk, hogy Krisztus – alászállva az alvilágba – megragadja Ádámot, és kihúzza a sötétségből a világosság országába. E képet szemlélve rádöbbenünk, hogy Krisztus értünk, a mi üdvösségünkért a legnagyobb mélységben is vállalta emberségünket és sorsunkat. Nem a halál a legnagyobb mélység, hanem az Istentől elszakadt, értelmetlen, magányos létezés. A halál ennek csak szimbóluma. A halálban az alvilág mélységeitől félünk, mely az ember bűne miatt „Isten- mentes övezet” lett. Olyan létmód, amelyben az Isten visszautasítása véglegesült. Ide szállt le értünk Krisztus, hogy itt is jelen legyen az Isten!

A Golgotán és a kereszten ez nem látszik, ott csak a biológiai halál vállalása nyilvánvaló a külső szemlélő számára. A hit szemével azonban láthatjuk a poklokra való leszállásban, hogy milyen fölfoghatatlanul nagy Krisztus szeretete irántunk, hogy hová is ment el az eltévedt bárányért a jó pásztor.

És most, hogy Jézus Atyja égi dicsőségébe emelkedik megdicsőült testével, gondol-e rám? Fölvisz-e oda engem is? A mennybemenetel ünnepének hajnalán szorongva kérdezem meg Uramat: Jézusom, ebben a végtelen nagy dicsőségben, amelybe most emelkedel, jelent-e még valamit is számodra a mi földünk? A mi utaink, ahol kerestél engem? Mond-e még neked valamit a nevem?

Kétféle szorongás fojtogatta lelkemet. Az első föloldódott Nagyszombat csöndjében: az a szorongás, hogy vállal-e engem Jézus halálom belső, istentelen zuhanásában? Leszáll-e értem oda is, ahol az árnyak nem kelnek föl többé, hogy dicsérjék az Istent? A másik, talán még nagyobb szorongásom ma oldódik: az, hogy vállal-e engem Jézus dicsősége tetőfokán, az Atya jobbján? Megvall-e engem, mikor majd mindenek térdet hajtanak előtte a mennyben, a földön és az alvilágban? Mellékszereplő vagy néma statiszta leszek, amikor ő az örök üdvösség asztalánál ül Atyja dicsőségében, a szeráfok, a kerubok és a hatalmasságok között? Emlékszik-e rám? Keres-e szemével a nagy tömegben?

Lásd meg, lelkem, a feleletet a mennybemenetel eseményében! Az Úr Jézus emberi testemet magával vitte. Ő nemcsak az Atyával egylényegű istenségében, hanem velem is egylényegű emberségében. Ezzel már megvallott engem. Rajtam a sor, hogy én is megvalljam őt a földön – hirdetve őt utolsó leheletemig.

Aki föltámasztotta Jézust a halálból,
a mi halandó testünket is életre kelti egykor, bennünk lakó Lelke által.

KÖVETKEZŐ -»

Előző cikk

Tizenegyedik stáció – A föltámadt Jézus tanítványait a világba küldi

Következő cikk

Tizenharmadik stáció – Az apostolok Máriával együtt imádkozva várják a Szentlélek eljövetelét

2017. január 22.

Megdicsőülésünk kezdete

Tizenegyedik stáció – A föltámadt Jézus tanítványait a világba küldi

Tizenharmadik stáció – Az apostolok Máriával együtt imádkozva várják a Szentlélek eljövetelét

Címkék