Az én Jézusom a Krisztus, aki meghívja Pétert,
Andrást, Jakabot és Jánost, hogy kövessék Őt.
Azok „azon nyomban otthagyták hálójukat
és csatlakoztak hozzá.” (Mt 4, 20)
Engem hogyan hívott meg az Úr?
Hogyan hív meg minket ma is Jézus?
Hogyan vált felnőtté, sajátunkká a hit,
amelyet szüleinktől kaptunk,
vagy későbbi életünkben rátaláltunk?
Persze újra és újra felhangozhat egy-egy
adott helyzetre, életállapotra szóló hívás.
Amikor közel érezzünk magunkat Jézushoz,
mindig meghallhatjuk szavát.
Ha imáinkban kérjük,
mindig megmutatja, mire hív.
Legutolsó hívását, miben tapasztaltam meg?
S mit válaszoltam rá?
Kegyelme és szeretete napról napra megszólít,
megerősít bennünket, hogy kövessük Őt,
hogy válaszoljunk hívására!
A megtérésünkre szóló felhívás
gondolkodásunk és cselekvésmódunk
megváltoztatására irányul.
Arra sarkall, hogy rendezetlen vágyainktól,
saját belátásunk szerinti tájékozódástól
elszakadva, új magatartásformát sajátítsunk el.
Ez alapvető lelki beállítottság, lemondás,
– és éppen ennek következtében, –
nyitás Isten felé.
Mindnyájan bűnben élünk,
Istentől eltávolító erők terheltségében.
A Jézus hívására történő megtérésünk
Istenhez visszatérő mozgás,
határozott irányváltoztatás
és kegyelmének segítségével történő,
ebben az irányban való haladás.
A Jézus hívásával találkozó ember feladata,
hogy megtérjen és higgyen!
Vagyis egész életét Jézus szavaira hangolja.
Fogadja el Őt, mint az Isten szeretetének
teljes megnyilvánulását.
A keresztény ember tehát olyasvalaki,
aki találkozott egy eseménnyel, egy hívással,
mely közel kétezer éve történt,
ám ma is lüktető energiával sugárzik.
Aki szólt, – Jézust, – megölték.
Isten azonban életre keltette,
a halálból feltámasztotta,
és mindenki és a mindenség urává tette.
Hős vértanúk, bölcs tudósok,
minden nép és nemzet fiai,
a szeretetet korlátlanul élő emberek,
édesapák, édesanyák milliói,
szerzetesek és világiak
indulnak el a hívó szóra,
hordozván keresztjüket,
a Jézus feltámadásában való részesedés felé.
A nagy kérdés a mai vasárnapon,
én beállok-e ebbe a végtelen nagy,
boldogító menetelésbe?
(Csukor Árpád)