- Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
- Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.
Mindent elhagyni, ami gátol Felé, mindent odaadni…..
Ahogyan egyre közelebb kerülünk Istenhez az életünkben, egyre magasabbra jutunk a Golgota hegyén.
Hosszú és viszontagságos ez az út, többször elestünk, többször felálltunk, de valahogy mentünk tovább, hurcoltuk a keresztünket, és már úgy érezzük, mindenen túl vagyunk. Jöhet bármi, most már talpon maradunk, most már nem tántorít el soha semmi erről az útról.
Megerősödtünk a szenvedésben, úgy érezzük, már képesek vagyunk áldozatot hozni a szeretetért és képesek vagyunk viszonzás nélkül tenni a jót. Képesek vagyunk a tekintetünket Krisztusra szegezni és úgy járni az úton, mindenünket az Ő szolgálatába állítottuk, és ezt talán már mások is meglátják bennünk.
Akkor a végtelenül kegyelmes jó Isten letekint ránk és amikor azt gondolnánk, most majd megáld minket jóságunkért, akkor Ő…. forgószelet bocsát ránk, ami ide-oda dobál minket és elveszi azt is, amink még volt, – amit magunktól nem voltunk hajlandók letenni. Elveszi mindenünket, ami nem erre az útra való.
„Test nem örökölheti Isten országát“ – mondja Szent Pál, és a legnagyobb szenvedést ez okozza. Nem az, amikor arcul ütnek vagy vádolnak jogtalanul, amikor leköpdösnek, vagy nem veszik észre a szeretetünket. A legjobban az fáj, amikor oda kell adni azt az utolsó dolgot is, amihez még belül titkon ragaszkodtunk, vagy elengedni azt, ami vagy aki nem az életünkbe való.
Beláthatjuk, hogy a kegyelem eszköze ez. Akinek semmije se marad, már nem fél, hogy elveszít valamit. Amikor semmink nincs, kicsit könnyebb a jó úton maradni. Az ember nem is mindig akkor éli a legnagyobb próbát, amikor szenvedésben van, hanem amikor épp mindene megvan és felszínre törnek a hajlamai.
Az én számomra mi az, amit még titkon őrizgetek magamnak? Van-e olyan világi dolog, amihez ragaszkodom, amit még nem tudok odaadni Istennek?
Tanuljam meg lassan elengedni mindazt, amit ma még félek elveszíteni.
- Könyörülj rajtunk, Uram!
- Könyörülj rajtunk!
