- Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
- Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.
Mindent elhagyni, ami gátol Felé, mindent odaadni…..
Ahogyan egyre közelebb kerülünk Istenhez az életünkben, egyre magasabbra jutunk a Golgota hegyén.
Hosszú és viszontagságos ez az út, többször elestünk, többször felálltunk, de valahogy mentünk tovább, hurcoltuk a keresztünket, és már úgy érezzük, mindenen túl vagyunk. Jöhet bármi, most már talpon maradunk, most már nem tántorít el soha semmi erről az útról.
Megerősödtünk a szenvedésben, úgy érezzük, már képesek vagyunk áldozatot hozni a szeretetért és képesek vagyunk viszonzás nélkül tenni a jót.
Képesek vagyunk a tekintetünket Krisztusra szegezni és úgy járni az úton, mindenünket az Ő szolgálatába állítottuk, és ezt talán már mások is meglátják bennünk.
Akkor a végtelenül kegyelmes jó Isten letekint ránk és amikor azt gondoljuk, most megáld minket jóságunkért, akkor Ő hatalmas forgószelet bocsát le, ami megszaggat és ide-oda dobál minket, majd elveszi azt is, amink még volt, – amit Rajta kívül meg akartunk tartani magunknak és magunktól nem voltunk képesek elengedni.
Elveszi mindenünket, ami nem erre az útra való. „Test nem örökölheti Isten országát“ – mondja szent Pál, és a legnagyobb szenvedést ez okozza. Nem az, amikor arcul ütnek vagy vádolnak jogtalanul, amikor leköpdösnek, vagy nem veszik észre a szeretetünket.
A legjobban az fáj, amikor oda kell adni azt, amihez még belül ragaszkodtunk, vagy elengedni azt, amivel Istennek nincs terve velem kapcsolatban.
Beláthatjuk, hogy a kegyelem eszköze ez. Amikor semmink nincs, már könnyű a jó úton maradni. Hiszen az ember nem akkor éli a legnagyobb próbát, amikor szenvedésben van, és imáiban könyörög, hanem amikor mindene megvan és felszínre törnek a hajlamai.
Az Istenhez vezető úton pedig csak akkor működik jól a szívünk iránytűje, ha nincs semmi egyéb a zsebünkben, ami Rajta kívül más irányba is vonzást gyakorol.
- Könyörülj rajtunk, Uram!
- Könyörülj rajtunk!
