- Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
- Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.
Jézust sírba teszik és mi már tudjuk, hogy nem marad ott örökre.
De mit érezhettek Jézus halálakor a tanítványok? Meghalt. Pedig azt mondta, örök élete van. Az Isten Fia. Mégis ott halt meg a szemük láttára. És már eltelt egy nap, kettő, és halott. Mindennek vége.
Amikor nekem órák is hosszúnak tűnnek a kétségekben, akkor milyen lehetett nekik?
Mi már utólag tekintünk a történtekre, tudjuk, hogy feltámadt Jézus és ennek fényében nézünk mindent. De akkor…ők…nem tudták még. Csak azt, hogy valami hatalmas volt és mégis meghalt.
Kiszakították közülük, kiszakították az életből, a tanításból, mindenhonnan. Mekkora lehetett a kétségbeesésük…?
Amikor szeretetet adunk, viszonzatlanul és önzetlenül, akkor néha úgy érezzük, érdemtelen emberek tapossák le a szívünk virágait. Vagy úgy látjuk, hogy magokat vetünk egy-egy hűvös kőszívbe, csak vetjük rendületlenül, de az meg sem mozdul, meg sem rendül, semminek a hatására.
A szeretet azonban nem vész el. A szeretetnek nincs szüksége időre vagy térre, mert az örökkévalóságot mozgatja, ezért az örökkévalóság mértékében kell nézni. Emiatt a szeretetem eredményét én nem mindig láthatom. Az általam odaadott szeretet mindig gyümölcsöt hoz, de nem biztos, hogy az a mában érik meg. De bizonyos, hogy megtalálja a helyét és tisztábbá teszi, ami körülötte van.
Az odaadott szeretet olyan mint a mag, vagy mint a sírba helyezett holttest.
Vár.
Vár arra a pillanatra, amikor Isten megérinti, vagy megsimogatja a napsugár, vagy elfújja a szél róla a felhőt. Egyszer valamitől megindul a kőszív rejtekében, megrepeszti börtönét, szárba szökken és kihajt – mi pedig ezt nem biztos, hogy megérjük már.
Azért vígasztaljon a hit, hogy minden mag, amit elvetettünk, egykor lesz valamivé, és a mi lelkünk illatát viseli majd magán.
- Könyörülj rajtunk, Uram!
- Könyörülj rajtunk!
