Az én Jézusom a Krisztus, akihez a farizeusok
tanítványaikon keresztül álnokul így szóltak:
„Tudjuk, hogy igazat beszélsz,
és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod,
és nem vagy tekintettel
az emberek személyére.” (Mt 22, 16)
Hízelgő, bevezető szavaik mögé akarták rejteni
ferde és Jézust tőrbe csalni akaró szándékukat.
Elképzelhető – mennyi sok példa is van rá, –
hogy akinek tanítania kellene
másokat az igazságra,
– nem a teljes igazságot tanítja.
Ez lehet magának a tanítónak hibája,
aki vagy nem ismeri,
vagy nem szereti az igazságot.
Az is lehet, hogy aki tanít,
bár ismeri az Istenre vonatkozó
tudott igazságot,
még sincs tekintettel az istenfélelemre,
és az Istenre vonatkozó
tudott igazságot
nem hirdeti teljes világosságában.
Hogy valaki ne az igazságot vallja és tanítsa,
az lehet az embertárstól való félelem miatt is.
Vagy éppen az embertárs iránti
szeretet miatt hallgat az igazságról.
Jézus korában is így volt,
– s azóta sem változott.
Mindezt figyelembe véve kell lássuk,
hogyan jönnek álnok és hízelgő kérdéssel
Jézus elé.
Rá akarják Őt szedni arra, hogy azt mondja:
inkább Istentől kell félni, mint a császártól.
„Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?”
Szándékosan kelepcét állítanak Jézusnak.
Erre éppen Jézus erőteljes tevékenységét,
a tanítást akarják felhasználni.
Elképesztő, hogy Isten szavát,
a megtestesült Igét
emberi szó által akarják tőrbe csalni.
Bárgyú és végtelenül buta módon
szeretnék az igazságot
a saját igazságukkal lerombolni.
Ez persze őket magukat leplezi le.
S a csapda, amit Krisztusnak állítottak,
voltaképpen az a verem,
amelybe ők maguk estek bele.
Saját életünkre tekintve,
– kérdezzük bátran magunkat,
nem élünk-e mi is, – nem is kevésszer, –
ezzel az álnok módszerrel,
Jézussal szemben?
Mesternek nevezzük Őt,
de nem tartjuk valóban mesterünknek.
Igaznak mondjuk,
de nem úgy bánunk vele mindenben.
Tudjuk, hogy nem személyválogató,
de oly sokszor,
– amikor érezzük, éppen nekünk szól szava,
bennünket oktat és vezet, – elutasítjuk Őt.
Főleg abban, – amit tanításában,
éppen nekünk szán.
Igaznak mondjuk Őt, – s magunkra nézve
mégsem hiszünk szavainak igazságában.
Lelkiismeretünket is megmozgató,
gyönyörű szép vasárnapot!
(Csukor Árpád)