Az én Jézusom a Krisztus, aki
az őt faggató írástudónak,
beszélgetésük végén,
különös mondatot mond:
„Nem jársz messze Isten országától.”
(Mk 12, 34)
Az írástudó arról faggatta Jézust,
mi a véleménye,
melyik a parancsolatok közül a legelső.
Ha mi beszélgetnénk az Úrral,
– ugyanerről, – nekünk is ezt mondaná?
Ő együtt beszél az Isten iránti szeretetről
és az emberek iránti szeretetről.
Hitünk csak akkor valós és igaz,
ha cselekedeteinkben mutatkozik meg!
Nagyon valószínű, ugyanerről
ugyanezt mondaná nekünk is.
Hogy mi is közel járunk
az Isten országához,
de még csak épp a kapujában állunk.
Lehet, hogy Isten országa
már csak karnyújtásnyira van tőlünk,
de még korántsem bizonyos,
hogy el is nyerjük.
Vagyis még a legtökéletesebb
istenismeret és vallásosság sem igaz,
hogyha nem fakadnak belőle
a szeretet cselekedetei.
Márpedig mit érne közel járnunk
Isten országához,
ha a szeretetlenség megkötözöttsége
okán képtelenek lennénk belépni oda?
Legyünk bár hasonlók
ahhoz az írástudóhoz,
de a kegyelem által immár,
ne csak közel legyünk Isten országához,
hanem törekedjünk arra,
hogy be is lépjünk oda.
Bölcs ember az, – aki megérti ezt.
Érti és látja, – tudja és megéli, –
hogy Jézus Krisztus
a szeretet parancsában látja
a legfőbb törvényt,
amely szeretet egyrészt Isten,
másrészt az embertárs felé irányul.
Az nagyon nagy probléma
lenne életünkben,
ha a szeretet parancsát,
mint valami külső kényszert
akarnánk megélni.
Akkor attól, szinte megbénulnánk.
A szeretetünk csak akkor ér valamit,
ha szívünkből jön.
Ha azt szívünkbe írt törvényként éljük meg,
– boldog örömben,
a legnehezebb körülmények között is, –
életünk folyamán.
Az ember, legyen az keresztény,
vagy bármilyen vallású, –
aki már érezte Isten szeretetét,
aki megtapasztalta életében Isten
gondoskodó, és szerető jelenlétét,
– hogy Isten maga a Szeretet, –
az egészen természetesnek tartja
e szeretet viszonzását, valamint
istenszeretetének továbbsugárzását
az emberek felé.
Legyen a szeretet
életünk legfőbb vezérelve!
Minden cselekedetünket
határozza ez meg!
Mindig és szünet nélkül!
Ahogyan szívünk dobban,
– minden pillanatban…
(Csukor Árpád)