Az én Jézusom a Krisztus, kinek példabeszédében:
„Egy ember egyszer idegenbe készült,
ezért összehívta szolgáit és rájuk bízta
vagyonát.” (Mt 25, 14)
Az egyiknek öt, a másiknak kettő,
a harmadiknak egy talentumot adott.
Visszaérkezve számon kérte,
mit tettek a rájuk bízott talentumokkal.
Az első kettő ugyanannyit szerzett hozzá,
a harmadik elásta kapott talentumát.
Az első kettőt megjutalmazta.
Aki csak megőrizte a talentumot,
attól elvette, – őt pedig kidobatta.
A történet tanulsága, hogy kinek-kinek
a rátermettsége szerint neki juttatott
talentumokat, azaz tehetségeket kamatoztatni,
használni kell és nem elásni.
Mert képességeink Istentől
nekünk juttatott ajándékok,
– kegyelmek, – és azokat használnunk kell,
mégpedig gyümölcsözően.
Isten mindenkinek annyi tehetséget
és képességet ad, amennyit jónak lát.
A talentumaink, tehetségeink kamatoztatásához
ügyességre és szorgalomra van szükségünk.
Azért kaptuk, hogy használjunk velük.
Nem azért, hogy magunknak megtartsuk.
S főleg nem azért, hogy elherdáljuk őket.
Aki elássa vagy elpazarolja a tehetségét,
az nemcsak magának, hanem a közösségének,
nemzetének, családjának is súlyos károkat okoz.
Aki pedig sokat kapott,
annak a felelőssége is sokkal nagyobb!
Aki sokkal rendelkezik, nem felejtheti el,
hogy mindaz, amije van, – ajándék.
Arra nem lehet hiú módon büszke!
Aki pedig keveset kapott,
annak nem kell szégyenkeznie!
A hangsúly Isten ajándékainak
megsokszorozásán van!
Ebben kell felülmúljuk önmagunkat!
Mindenkinek a kapott képességei szerint.
Így tehát az ebben a tekintetben szegénynek,
gyöngének is megvan a maga felelőssége.
Nézőpont kérdése,
hogy sok vagy kevés talentumot
mondhatunk magunkénak.
De mindnyájunknak szembe kell néznünk
azzal a kérdéssel, hogy a mindennapok
apró döntéseiben megteszünk-e mindent
a tehetségeinknek megfelelően.
Isten is elvárja minden embertől,
hogy használjuk és fejlesszük
azokat a jó tulajdonságokat,
szellemi képességeket, vagy testi adottságokat,
amelyekkel megáldott minket.
Azt is elvárja tőlünk, hogy ne csak önző módon
a magunk javára használjuk őket,
hanem állítsuk azokat embertársaink szolgálatába.
De még ennél is fontosabb,
hogy a jó tulajdonságainkat és képességeinket
arra használjuk, hogy a magunk
és mások üdvösségét előmozdítsuk.
Adja az Úr, hogy minél többen megtaláljuk
az életben helyünket,
– abban a célt és értelmet, –
hogy kapott tehetségeinkhez mérten
szolgáljuk, segítsük embertársainkat!
Szeretettel:
Csukor Árpád