Szent Benedek tanítása az alázat útjáról

Szent Benedek tanítása az alázat útjáról

A Szentírás világosan szól hozzánk, amikor azt mondja: „Mert aki magát felmagasztalja megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Mt. 23:12) Mindennemű önmagasztalás a gőgnek egy fajtája. Ha el akarjuk érni az alázatosságot, és ha be akarunk pillantani a mennyei dicsőségbe, akkor a fokozatosan emelkedő erény-aktusok által fel kell állítanunk azt a létrát, amit Jákob látott álmában, amelyen angyalok jártak fel és le. A gőg okozta alászállást és az alázat segítségével való felemelkedést jelenti ez. A felállított létra a mi földi életünk, amely támasztékát és mennyei irányát akkor kapja meg, ha már lélekben alázatosakká lettünk és készek vagyunk egyenként felhágni azokra a fokokra, amelyeket az isteni kegyelem – a létra két oldaltartója – a test és a lélek közé helyezett el, és amelyekre csak az alázat, léleknevelés és szellemi fegyelem segítségével juthatunk fel. Szent Benedek nem arra az alázatosságra gondol, amit a mérséklet és erkölcsös erények által érhet el az ember, hanem kimondottan a szellemi fegyelem és léleknevelés általi Isten-szolgálatra gondol. Az alázat az a mag, amely körül Szent Benedek egész lélekvezetése kikristályosodik. Az alázat útján a szeretethez kell jutni és szeretet által az életszentséghez. Az önmagasztalás nem egyéb, mint az a törekvés, hogy egy magasabb helyre furakodjunk be, mint ami megillet. Ez a törekvés pedig a gőg és felfuvalkodottság eredménye. Veszedelmes folyamat, mert egészen halkan lopódzik be a lélek világába, és az ember alig észrevehetően csúszik lefelé. A zsoltáríró így figyelmeztet: „Légy éber és vigyázz a szívedben lakozó gőgre!” A büszke, öntelt, hiú gondolatok ott fészkelnek bennünk és végül is megmérgezik, áthatják, megfertőzik egész gondolkodásunkat és fantáziánkat.

A gőg lényeges ismertetőjele és betetőzése az, amikor olyan utakon akarunk járni, amelyek túl magasak számunkra, és olyan terveket követünk, amelyek elé Isten nyilvánvaló gátakat emelt. A gőg azért olyan veszedelmes, mert az ember legnemesebb szenvedélyéhez kapcsolódik: a tökéletesség utáni vágyához és az eszményiért, a legmagasabbért való küzdelméhez. Ezt pedig Isten helyezte a szívünkbe. Szent Benedek, mint okos szellemi vezető, ebből a szenvedélyből kivonja a jót, és azt mondja: „Igen, szabad törekedned és szabad küzdened a legmagasabbért, de csak azon az igazi magasösvényen – az alázat útján!” A gőg elleni hadjárattervezetben ott van az alázat lajtorjájának képe, amelynek első hét foka az alázat lényegét adja és örök időkre változhatatlanok. Az öt utolsó fok csak megnyilvánulásai, kifejezői az alázatnak, amelyeken a viszonyokhoz mérten változtatni kell, és alkalmazni kell az életkörülményekhez és korszükséglethez. Ezeket a fokokat párhuzamosan kell használni a gyakorlati léleknevelésnél. Az egyes fokoknál nincsen túlhaladott álláspont. Minden foknak állandóan ott kell lennie használatra készen, a szellem számára. A gyakorlati cél az, hogy az

alázatfokokon, legkisebb részleteikben is uralkodjunk. Azonkívül egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy létránk másik végét Isten emelje az égbe. Mert munkánk csak akkor lesz eredményes, ha Isten adja a támaszt, ezt pedig imával kell kiépíteni. Az akarat és gondolat – a szellem alaperői – legyenek áthatva az alázat erőitől. Szent Benedek a következő beosztást alkalmazza: „Alázat az akaratban, alázat a gondolkodásban, alázat a megjelenésben, illetve a megnyilvánulásban.”

1. lépcsőfok: FÜGGŐSÉGI TUDAT

Ezen a fokon az embernek meg kell tanulnia, hogy nincs egyedül. Nem teheti mindig azt, amit akar. Óvakodnia kell a helytelen gondolatoktól, a helytelen beszédtől, a helytelen látástól és a helytelen cselekedettől. Azonkívül meg kell tanulnia rendet tartani az ösztön- és vágyvilágban. Az alázat első foka az egész építmény alapja. Programlépcsőnek is nevezhetjük, mert a következő fokok elemeit is magában foglalja. Gyökere az egész fának, a kibontakozáshoz szükséges nedveket és erőket ez fejleszti. Az ember tökéletessége itt a Földön abból áll, hogy Isten iránti szeretetből gondolatait és cselekedeteit aláveti Isten akaratának. Ezt Szent Benedek szellemi alaprendnek nevezi. Az első fok feladata tehát az, hogy kialakuljon bennünk az élő Istentől való függőségünk tudata, aki mint bíró és atya őrködik és működik bennünk. Itt Isten szeme és a mi szemünk állandóan szembenéz egymással.

2. lépcsőfok: ÖNZETLENSÉG

A szellemi alaprend első és legveszedelmesebb ellensége a megromlott én, tehát a vérünkbe és húsunkba beitatódott önzés. Az első teendő tehát az önzés leleplezése és legyőzése. Az önzés ritkán mutatkozik meg nyíltan, a maga brutális valóságában. Mindenféle álruhában és takarók alatt jelenik meg. Az önámítás és félrevezetett ítélőképesség mindig magát keresi előbb, és csak úgy mellékesen Krisztust. Mert itt a rendezett önszeretet ruhájába bújik, és azt mondja, hogy lehetetlen felebaráti szeretetet gyakorolni bizonyos önszeretet nélkül. Az önzés azonban nem elégszik meg a saját testének és lelkének jogos gondozásával, hanem mindezt a hasznosság szerint ítéli meg. Isten, szent könyvek, előadások, templom, a szentségek csak addig jelentenek valamit az önzőnek, amíg kielégülést nyer. Amint egyszer elmarad a kielégülés, mindezeket elveti magától. Az önző azt hiszi, hogy azért van a Földön, hogy Isten őt szolgálja, nem azért, hogy ő szolgálja Istent. A vallás az embernek bizonyos veleszületett szükségérzéséből kell. Kell, hogy emelkedett pillanatokban magasztos átélései legyenek. Ezért azokat a helyeket, ahol e szükségleteit kielégítheti: kielégülési intézményeknek tekinti csak, amelyek hozzátartoznak jól és kellemesen eltöltött életéhez. Génuai Szent Katalin világos szavakkal írja le az önzés alattomos voltát. Az önakarat és önszeretet oly finom és olyan mélyen gyökerezik a szívben, hogy majd mindenütt megtalálható. Megjelenik az irgalmasság, a szükségesség, az igazságosság, a tökéletesség képében. Belopódzik és megtéveszthet, amikor szellemi vigaszt keresünk, egészségünket féltjük, valakinek valami szívességet teszünk, vagy embertársainknak valami jó példát akarunk mutatni. Ha tehát a legszentebb dolgok sem mentesek az önzés ámításaitól, el lehet képzelni, mi van kint a világban. A világban az uralkodó gondolat, amellyel némán köszönti minden ember a másikat: mi hasznom lehet belőle, mit nyújthat nekem? De ez is olyan finoman és leplezve megy végbe, hogy sok jó ember, ha kicsit nagyobb önbizalma van, az önzés hálójába kerülhet anélkül, hogy mindjárt észrevenné. Szent Benedek gyakorlati utasítást ad, hogyan ellenőrizzük magunkat. Hangulataink megfigyelésénél azonnal észrevehetjük, hogy a rend szelleme uralkodik e rajtunk, vagy az önzés. Bizonyos esetekben levertek, rosszkedvűek, szomorúak, sőt haragosak vagyunk. Máskor meg örvendezők, felgerjedtek és buzgók. Rögtön kutassunk magunkban, Isten dicsőségén esett sérelem az, ami lehangolt bennünket, vagy Isten dicsőségének emelése az, ami bennünket is felemel? Ha nem tudunk tiszta és határozott igennel felelni, akkor önzésünk és önakaratunk dolgozott. Az önzés elleni küzdelem utolsó leheletünkig tart.

Nem lehet fegyverszünetet tartani. Minden győzelem nélküli nap: elvesztett nap. A hadszíntér: gondolatvilágunk és törekvéseink. A kulcsot ehhez a harchoz az Úr Jézus Krisztus adja meg, aki azt mondja: „Nem azért jöttem, hogy az én akaratomat tegyem, hanem annak akaratát, aki engem elküldött.” Ezentúl tehát nem ezzel a néma gondolattal köszöntöm embertársaimat: mit kaphatok tőled, mit használhatsz nekem? Hanem ezt sugárzom némán feléje: mit adhatok neked, mit használhatok neked? Jézus azt mondja: „Aki követni akar engem, tagadja meg önmagát.” Itt most az a kérdés, hogy nem nagyon kínos-e ez az út, egy olyan korszak öntudatos gyermeke részére, akinek ilyen jelszavai vannak: önrendelkezés, önfenntartás, öntevékenység, önmagáért való helytállás. Valóban, az önmegtagadás kínos és fájdalmas, de csak a felszínen. Legmélyebb magja, hatása, utóíze jóleső és édes. Az önzés a megromlott én ápolása, magában hordja a következményeket: a tartós keserűséget. Az önzés ellenszere és nevelőeszköze az önfegyelem, az eredmény az önzetlenség, amely már itt a Földön nemessé teszi az embert.

3. lépcsőfok: ENGEDELMESSÉG

Az Úr Jézus Krisztusról azt mondja az apostol, hogy engedelmes volt mindhalálig. Az ember nehezen igazodik el, hogy mi szolgál Isten dicsőségére és egyes esetekben mi az Isten akarata. Hogy elkerüljük a tévedéseket, el kell fogadnunk a legjobb eszközt: az engedelmességet. Szent Benedek felfogása szerint: van tökéletes engedelmesség és szeretetből való engedelmesség. Nemcsak az anyagi élet van tele hamisítványokkal, hanem a szellemi élet is. Alig van erény, amelynek valamilyen utánzatát vagy hamisítványát ne lehetne megkapni az ördög patikájában. Számtalan méreg és értéktelen keverék hordja magán ezt a feliratot: „Szent engedelmesség”. Jóakaratú, gyenge alkalmazkodás, számító, csuszamlós képmutatás, gyáva, kötelességekről megfeledkezett engedékenység, művésziesen

álcázott önzés, jól megfizetett emberkiszolgálás. Mindez a szent engedelmesség jámbor ruhájába öltözik. Az igazi engedelmesség az alázat gyümölcse, amely önzetlenné tesz. Az engedelmesség nem önszolgálat, nem emberszolgálat, hanem Isten-szolgálat. Az önzetlenségért küzdő lélek tegye fel magában a kérdést: Mit akar tőlem Isten? És akkor helyes és igaz módon engedelmeskedjünk.

Mert az engedelmesség végrehajtásánál is ott kísért az önzés. Az nem helyes módja az engedelmességnek, amikor heves sietséggel nekiesünk egy megbízatásnak és azt nagy idegizgalommal, és mohón kapkodva hajtjuk végre. A kötelesség teljesítésének ez a módja már eleve elárulja, hogy nem Istenre irányított tekintettel fogtunk hozzá, tehát nem Isten szeme előtt dolgozunk. Isten nem az izgalmak istene, az Ő művei nyugalmat lehelnek. Akarata pedig csendes szelídséggel hat. Aki tehát igazán Isten akaratát akarja teljesíteni, az két fontos irányvonalat tartson szem előtt: az egyik a mérték, a másik a szelídség. Az elhamarkodott, kapkodó, ideges hirtelenséggel végrehajtott kötelességteljesítésnek módját a leghatározottabban le kell építeni. Mindent teljes nyugalommal, Isten iránti szeretetből kell megtenned. Az engedelmességnél legfőbb fontosságú erény az okosság. Ha az engedelmességet nem vezeti az értelem, úgy ésszerűtlen lesz és nem is nevezhetjük erénynek. A szentségre törekvő, túlbuzgó lelkek sokszor kerülnek ilyen csapdába, mert nem tudják, hogy a mértéktelen böjt és munka nem kedves az Úr előtt, mert a test hervadt és erőtlen lesz és nem alkalmas arra, hogy Istent szolgálja. Azonban a langyos, inaszakadt, vonakodva engedelmeskedő, Isten előtt utálatos. Ezek érzékies szellemi tunyaságba, kishitűségbe, tompa restségbe és közönybe süllyednek. Belső tűztől hajtva, örömmel és lelkesedéssel engedelmeskedjünk. A sikertelenségek és eredménytelenségek természetesen lehangolnak, és kedvünket szegik.

Sokszor kisebb-nagyobb mértékben le is törnek. Még Szent Ignác is azt mondja, hogyha az általa oly sok munkával és fáradsággal alapított Jézus-társaságot feloszlatnák, bizonyára szüksége lenne legalább egy negyedórai imádságra, hogy lecsillapodjék, és nyugalmát visszanyerje. Ha tehát valami sikertelenség fájdalmat okoz, az nem rossz jel. De hogy nem tudunk túljutni rajta, és elveszítjük lelki nyugalmunkat, letörünk és elcsüggedünk, az biztos jele annak, hogy akaratunkon még az önzés és dölyf uralkodik. Az örömteli engedelmességnek nagy tűzpróbája a nyilvánvaló hálátlanság azok részéről, akikért engedelmességből dolgozunk, és kötelességből dolgozunk. A legtüzesebb futónak is átvágja inait a hálátlanság, ha nem Isten iránti engedelmességből tette, amit tett. Aki Isten iránti engedelmességből cselekszik, azt ugyanúgy éri a hálátlanság, mint egy hideg fürdő, de utána csakhamar Isten közelségben érzi magát. Meleg élet- és szeretethullámok veszik körül, mert az engedelmesség nem emberszolgálat, hanem Isten-szolgálat. Csak Isten iránti szeretetből tudunk engedelmeskedni és alkalmazkodni olyan sok apróságban, ami többet látó szemünk előtt kicsinyes, korlátozott, nyárspolgári. Azután ember kezébe adni magunkat, mint ahogy

Krisztus adta magát az ember kezébe, ez az igazi alázat. Önzésünkre hívjuk és várjuk a halált, de ha jön, elzavarjuk. Az Úr Jézus Krisztus engedelmes volt mindhalálig. Az igazi engedelmesség el kell hogy vezesse az embert az önzés haláláig.

4. lépcsőfok: ENGEDELMESSÉG A KERESZTEN

A negyedik lépcsőfok abból áll, hogy kemény, nem tetsző körülmények között, sőt mindenféle méltatlanság ellenére is szótlanul és a legnagyobb lelki nyugalommal fogjuk meg keresztünket anélkül, hogy fáradtan leroskadnánk alatta, vagy megfutamodnánk. A Szentírás is azt mondja: „Csak aki mindvégig hű, az üdvözül.” Ezen a fokon már tudja az ember, hogy Isten az, aki embereket rendel fölénk, hogy megpróbáljanak bennünket és parancsoljanak nekünk, De ezen a fokon azt is tudja már az ember, hogy nem kell ellenállni a gonosznak gonosszal, hanem ha arcul ütik egyfelől, odatartja másik felét is. Igyekszik elviselni a hamis atyafiakat, és áldja azokat, akik őt átkozzák. Ha már mélyen horgonyt vetett lelkünkben az Istentől való függésünk tudata, engedelmesen és önmegtagadással küzdöttünk önzésünk ellen, akkor eljött az idő, az önzésnek meg kell halnia bennünk. De a kegyelemdöfést nem vagyunk képesek magunk megadni. Csak Isten képes megölni bennünk az önzés utolsó csíráját. Ebből a halálból azután új hatások, új élet fakad. Milyen legyen tehát magatartásunk az alatt az idő alatt, amíg végbemegy bennünk az önzés elhalása? Többnyire csalódással és nagy kijózanodással kezdődik. A szellem első ujjongó örömeit úgy veszi Isten kezéből, mintha most már mindig ilyen magasságokban járhatna. Munkája könnyű és édes, imái szárnyalóak. Szívesen építene magának hajlékot a Tábor-hegyén, mint a tanítványok. Minden csupa lelkes öröm és boldogság körülötte. Egy napon azután csak elkezdenek fakulni az imák, földszínűekké lesznek. Az egyhangú mindennapi munka kemény lesz és terhes. Ami eddig szent engedelmesség és örömteli kötelességteljesítés volt, az most már csak így hangzik a fülünkbe: arcod verejtékével keresd meg mindennapi kenyeredet. A munka keresztté lett és vezekléssé, az ima pedig fáradságos munkává. Ami valamikor öröm volt és boldogság, az most teherré lett, mintha Isten már nem is törődnék velünk. Életsajkánkban Krisztus elaludt. Életutunk keresztúttá lett, még az üldözők és hóhérok is rendszerint közvetlen környezetünkből kerülnek ki. Talán éppen azokból, akiket nagyon szerettünk. Ezt a fájdalmat megrázóan fejezi ki az 55. zsoltár:

Ha ellenségem gyalázott volna engem, Könnyen elviseltem volna;
Halálos ellenségem kérkedett volna fölöttem, El tudtam volna rejtőzni előle,

De te, velem egyértelműen gondolkozó, Barátom és bizalmasom,
Akivel együtt ápoltunk édes barátságot, Akivel egyetértően ballagtunk Isten háza felé.

Kinyújtotta kezét barátja felé
És megszentségtelenítette szövetségünket. Vajnál, olajnál simábbak voltak szavai, És mégis nyilakként értek.

Szent Benedek ezeket Pál apostol erőteljes nyelvén hamis atyafiaknak nevezi. Sokszor üldöztetéseket szenved az ember feletteseitől is, akik néha rosszul vannak informálva személyünk és munkánk felől. Vagy sokszor hangulataikból kifolyólag szereznek az embereknek rossz napokat. Ha mindent megtettünk, ami rajtunk múlik és a nehézségek mégsem múlnak el, akkor el kell sajátítanunk egy helyes magatartást, hogy Isten velünk való szándékát ne zavarjuk, hanem elősegítsük. Ezt a magatartást Szent Benedek röviden így foglalja össze: hallgatás, türelem és kitartás. Megpróbáltatások idején a levertség vagy izgalom óráiban bensőnk hullámzásai ne kerüljenek ajkainkra. Ha van szellemi vezetőnk, forduljunk ilyenkor hozzá tanácsért és buzdításért, de óvakodjunk a hosszú és vég nélküli panaszkodástól. Tanuljunk meg panasz nélkül szenvedni. Nyugalmunk, ha pillanatokra veszendőbe megy is, igyekezetünk az legyen, hogy minél hamarabb helyreállítsuk azt. Egy keserű pirulát nem kell napokon, sőt heteken át rágcsálni, hanem gyorsan lenyelni. Ebben az esetben a felejtés erény és a dolgokon való túljutás szellemi nagyságot mutat. Ne engedjünk viharokat bensőnk legmélyére hatolni, mert ott egy bezárt ajtónak kell lenni, amelyen csak Isten léphet keresztül, mert ez az Ő lakhelye.

Ennek az ajtónak a kulcsa a türelem. A Szentírás annyira tele van a türelemre való intéssel, hogy arra a végkövetkeztetésre kell jutnunk: türelemre kell szert tennem, bármibe is kerüljön! Aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell. A türelem megtanulására pedig nincs más eszköz az imán kívül, mint a tűrés és szenvedés. Az igazi türelemhez kitartás kell. Sokszor hónapokig, sőt évekig tartanak a test és lélek gyöngeségei. Bizalmatlanság, ellenségeskedés, semmibevevés, sokszor erősen próbára teszi szellemi erőinket. Sokszor lesz belőle tehetetlen kétségbeesés, lázadó dac vagy sértődött önmagunkba való süppedés. Csak meg ne futamodjunk. Tartsunk ki, és le ne szálljunk a műtőasztalról. Hadd végezze el rajtunk az isteni orvos a műtétet és vágja ki belőlünk, ami nem oda való. Ez a fájdalmas halál. De ha ez a halál az Isten-ellenes, szellemi alaprendünket veszélyeztető önzésünk halálát jelenti, akkor ez egy isteni szótól körülsugárzott, fénnyel telített halál lesz. Három gondolat van, mely megvilágítja azt a sötétséget, amit a szenvedés okoz. Szent Benedek szerint:

Krisztus szenved bennünk, Krisztus győz bennünk, Krisztus tisztít meg bennünket.

Az őskereszténységnek egy életkeltő és életalakító gondolata volt, amely annyira megfakult már, hogy a mi modern, sápkóros hitéletünkben majdnem teljesen elveszett. Krisztus egyháza, Krisztus misztikus teste. Annak vagyunk mi a tagjai. Pál apostol ezt csodálatos szépen és világosan megírja a Római levélben, az első Korintusi levélben, az Efezusi és Kolosszébeliekhez írt levélben. A Krisztusban való hit által tagjai leszünk ennek a titokzatos testnek. Minden tagnak megvan a maga sajátos élete, képességei és feladatai, de áthatva az Úr Jézus Krisztus szellemétől. Krisztus láthatatlan egyházában átélésre várnak mindazok a körülmények és állapotok, amiket Ő földi életében átélt, illetve az evangéliumokban le vannak írva. Az egyes tagok tehát, az egyes hívők, ezeknek a jelenségeknek a hordozói. Ezért Krisztus az egyikben mint pásztor, a másikban mint tanító és figyelmeztető vagy gyógyító, esetleg hozsannával körülujjongott, virágvasárnapi királyként fog megjelenni. A legtöbb tagjában azonban mint szenvedő, vezeklő, áldozó, üldözött, félreismert, megkínzott, halálra adott, keresztre feszített, elhagyatott, eltikkadt és haldokló jelenik meg. Krisztus testének egyetlen tagja sem lett megkímélve a szenvedéstől.

Így tehát érthető, hogy az Ő misztikus testére is vonatkozik ez a szabály. Ha tehát az apostol szerint mindenkire, aki átadja magát Krisztusnak, szenvedés és üldöztetés vár, akkor őt is, mint Krisztus misztikus testének egy tagját, vagy az ostor, vagy a tövis, vagy a szeg, vagy a lándzsa hegye fogja átjárni. Ez az igazság a szenvedőt megerősíti, a sötétségben pedig világít az a tudat, hogy Krisztus szenved bennem. A tépelődő és olyan vétkek után kutató, amelyek ezt a szenvedést előidézték, bele fog nyugodni abba, hogy adott esetben mindegy, milyen mértékben vétkeztünk és mennyire érdemeltük meg a szenvedést. Minden azon fordul meg, hogy mennyi szeretettel és türelemmel hordoztuk vagy hordozzuk el azt. Krisztus azokban a tagjaiban ünnepli a húsvét reggeli feltámadást, akikben a nagypénteki kínokat állotta ki. A szenvedéseken nem az érzések, hanem a világos gondolatok segítenek keresztül. Mert a szenvedésben éppúgy nem érezzük Isten szeretetét, mint ahogy nem érezzük az orvos szeretetét a műtőasztalon. Amit érzünk, az a kés és a fogó. De tudunk és bízunk. És ha bízunk Isten segítő kezében, akkor Krisztus győzött bennünk. Egy megtisztulási folyamaton is átmegyünk az alázat negyedik lépcsőfokán. Hogy megy végbe ez a tisztulási folyamat? Ide igen jól lehet alkalmazni a prófétának ezt a mondását: „Hurkot vetettél rám”. Mert itt az önzés már mindenféle kelepcébe kerül, amikből már csak Isten szabadíthatja ki, amikor megtisztul.

De a legszegényebb lélek számára is leghatásosabb tisztulási kúra, ha kicsiny, jelentéktelen keresztjét mindennap felveszi és továbbviszi. Így bontakozik ki a nemes mag és így érik legjobban a jellem. Aki ezt átéli földi életében, annak része lesz az örökkévalóság nyugalmában, és vég nélküli világosságban él. A környezete számára pedig egy ilyen lélek a legnagyobb kincs. Most meg kell nézni, hogy ez a fokozat miként mutatkozik meg hatásaiban. Az első gyümölcse: a

csend és nyugalom, amellyel mindent fogad, ami az emberek részéről éri őt. Itt már a feljebbvalók gyengéit és tökéletlenségeit magától értetődő ráadásnak veszi az ember. Itt már nem hozza ki sodrából semmi, ha meg is lepődik, vagy nyugtalanná lesz egy pillanatra, egyensúlya csakhamar helyreáll. Szent Benedek a második gyümölcsöt ezen a fokozaton a kereszt balgaságának nevezi, és egy Szent Pál-i lelkület határozottságával adja a bibliai példát: „Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellen a gonosznak gonosszal, hanem ha valaki megüti jobb arcotokat, nyújtsátok oda néki a balt is.” Egy olyan korban, amikor minden igyekezettel szalonképessé akarták tenni a kereszténységet, méltán megijedhettek a keresztnek ettől a hallatlan balgaságától.

De még ha a szószerinti betöltésről nem is lehet álmodni, vannak ennek a tanításnak, sőt parancsnak olyan utalásai, amiket az alázat útjának ezen a szakaszán feltétlenül be kell már tartani. Aki magára veszi a kereszt balgaságát, az lemond arról, hogy itt a földi életen keresztülvágja magát. Megelégszik az utolsó hellyel, mindig a szerényebb részt választja. Ezt pedig nem gyávaságból, restségből vagy korlátoltságból teszi, hanem Isten iránti szeretetből. Csupa engedelmességből szinte jogfosztottá teszi magát bizonyos fokig. Mindez addig érvényes, amíg a saját személyéről van szó. Ha már azokról van szó, akikről nekünk kell gondoskodni, akkor az értelem vezetése alá kell helyezni az alázatot, különben már nem lesz erény. Itt természetesen nem a világ szerinti, hanem a Szentlélek szerinti értelemről van szó. Amikor már birtokában vagyunk annak a gyermeki látásnak, amely a keresztben és az alázatban nemcsak balgaságot lát, hanem felismeri annak bölcsességét, akkor már el tudja viselni a hamis atyafiakat is, sőt szeretni és szolgálni is tud nekik. Most már beáll egy bizonyos nyugalom, mert a vágyvilágunk és az akaratunk, amely eddig nyugtalanított, megkapta a helyes irányt, és ezzel egy nyugalmi helyzetet teremtett. Ezt a nyugalmi állapotot azonban állandóan veszélyezteti gondolatvilágunk, amelyben még ott fészkel a gőg. Ha nem vigyázunk, az elvesztett területet könnyűszerrel visszahódítja, és ezért hozzá kell fognunk, hogy minél előbb az alázat vezetése alá kerüljön értelemvilágunk.

5. lépcsőfok: ALÁZATOS NYÍLTSÁG

A gőg szellemétől áthatott világ jobbnak akar látszani, mint amilyen, és ezért belső világát, amely megmutatná igazi értékét, sötétségben tartja. De ha valami hiba mégis kiugrik, a hazugság már készenlétben tart valami takarót, amivel befedi. A gőg és a világszellem ismertetőjelei a zárkózottság és az őszinteség hiánya. Tehát az őszinteség és a nyíltság megszerzése az ötödik lépcsőfok feladata. Első teendő a lelkiismeret-kutatás. Az igazi, világos lelkiismeret-kutatásnak akadályai a könnyelműség, az önámítás és az aggodalmaskodás. A lelkiismeret-kutatásnak az önismerethez kell vezetnie. De ha állandóan és könnyelműen csak a felületen vizsgálódunk, akkor ne csodálkozzunk, hogy lelkiéletünk ködös és homályban marad. Hívő embereknél igen gyakran előforduló hiba az aggodalmaskodás. Első pillanatra azt hinné az ember, hogy ezek az aggályoskodó lelkek aránylag hamar tisztába jönnek saját belső világukkal. Pedig minél több kétséggel kutatnak bensőjükben, minél többet kutatnak, lemérnek, összehasonlítanak, annál zavarosabb és homályosabb képet kapunk benső világunkról. A lelkiismeret- kutatásnak harmadik akadálya az önámítás, majdnem minden esetben attól való félelmünkben jelentkezik, hogy valami áldozatot kell hozni. A környezetünk elleni heves kifakadások, féltékenység vagy kicsinyes bosszú, mindig megtalálják takarójukat, amit kötelességünk, buzgalmunk és úgynevezett igazságérzetünk sző. Érzelem-hullámzásainkra, hangulatainkra, rokon- és ellenszenvünkre mindig találunk magyarázatot.

A barátság, ellenszenv érzéseit könyörtelenül vizsgáljuk meg, honnan erednek, mert ezek legkényesebb pontjai a szeretetnek. Ha többször és több oldalról ugyanazt a hibát róják fel nekünk, még ha mégolyan mentő bizonyítékokkal rendelkezünk is, és bárhogy védekezzünk is, eljött az idő, hogy Isten előtt komoly vizsgálatot tartsunk, hogy rájöjjünk, milyen mélyre hatolt már ez a hiba, mert a jelenléte már biztos. Mindenesetre nem lehet minden beszédre hallgatni, de miután minden embernek oly sok hibája van, nem valószínű, hogy éppen egy nemlétező hibáját fogják több helyről is felróni. Sokszor igen jó útmutatók ellenségeink megjegyzése is, mert az ellenséges szemek a legélesebbek. A Szentlélek világosságánál látjuk meg legjobban, mi a teendőnk. Ezért ezt imában kérjük a jó Istentől. Azután járuljon ehhez az az igyekezet, amely igazán meg akar javulni. És kérjük azt a szabadságot, amely a kedélyt komollyá, a tekintetet nyugodttá, az akaratot szilárddá és tántoríthatatlanná teszi. Az önvizsgálódás nem tortúra és szellemi izgalom, hanem a béke szentsége. A lelkiismeret-kutatás útján jön a megbánás. Ez a bűnök megvetése, a lélek fájdalma. A megbánással visszafordul az akarat, hogy helyreálljon a megbántott isteni rend. A megbánásnak természetfölötti okai vannak, éppen ezért nem érzékelhető, ellenőrizhetetlen, legmagasabb szellemi képességeink közé tartozik. Ne aggasszon bennünket, ha a bűnbánatot nem követik érzelmi kitörések. Az érzékelhető fájdalom nem tartozik a bűnbánat lényegéhez. Sőt, súlyt és lendületet adhat az elhatározásnak, de a megbánás nagyságát nem mérhetjük le az érzelmi kitörésekkel. Egyáltalában, ha az ember az érzelmeire építi fel hitéletét, nagy tévedésekbe eshet.

Mert az embert nem indulatai és érzelmei teszik, hanem az értelem és akarat. Az igazi bűnbánat minden hevessége ellenére is nyugodt, bizakodó, nem levert, nem érzi magát szerencsétlennek, nem zavart, hanem a bűnbánó zsoltárossal mondja: „Jó nékem, hogy megaláztál Uram, hogy megtanuljam a Te rendeléseidet”. (Zsolt. 119:71) A jóvátétel szándékának nyomon kell követnie a megbánást. A jó szándék azonnal mérlegeli a javulás eszközeit. De a szándék ne maradjon csak a gyenge gondolat és vélemény állapotában, mert tudnivaló, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva. Komoly, határozott akarattal fogunk hozzá, mert csak céltudatos munkával tudjuk megjavítani hibáinkat. Például észrevesszük, hogy napi imánk gyenge, erőtlen, semmi áhítat nincs benne. Keresni kezdjük, mi lehet ennek az oka? Rájövünk, hogy nem alkalmas időben imádkozunk, csak este, amikor már fáradtak vagyunk, és minduntalan elbóbiskolunk mellette. Vagy nem veszünk magunknak időt hozzá, csak úgy futtában akarjuk elvégezni, tehát nem is készülünk fel rá. Tudva azt, hogy az ima erejére szükségünk van a mindennapi életünkben, feltesszük, hogy ezen változtatni fogunk. Ezentúl a nap legjobb idejében végezzük el imáinkat, amikor még nem vagyunk fáradtak és napi kötelességeink nem szólítottak mindenfelé.

Ha ezt azután következetesen végrehajtjuk, az eredmény meglepő lesz. Nagy segítség, ha megbánt bűneimet, hibáimat, amelyektől szabadulni szeretnék, megvallom, megvallhatom valakinek. De akkor a lényegeset mondjam el, ne szűrjem meg a szúnyogot és nyeljem el a tevét. Óvakodjam a lírai ömlengésektől és érzelemkitörésektől. Ne állítsam azt, hogy milyen feneketlenül rossz és elesett vagyok, hanem egyszerűen és Isten iránti alázattal beszéljek vétkeimről. Főleg a saját hibáinkról beszéljünk ilyenkor, és ne keverjük vallomásainkba mások hibáit. Hibáink ismétlődésénél ne bátortalanodjunk el, mert nem abban áll a mi tökéletességünk itt a Földön, hogy tökéletesek vagyunk, hanem a tökéletességért való küzdelem a mi tökéletességünk. Lelkiismereti beszámolónknak is nevezhetjük e vallomásokat. Ez tulajdonképpen egy gyakorlat, amely alázatos őszinteségre, illetve őszinte alázatra segít, és elősegíti a jó szellemi vezetést. A lelkiismereti beszámoló nem más, mint megnyílása a léleknek valaki előtt, hogy szellemi nehézségekben tanácsot és segítséget kapjon. Eközben nyilvánvalókká lesznek a jó és rossz hajlamok, szenvedélyek, kísértések és hibák. Itt nem a bűnöktől való szabadulás, hanem a szellemi vezetés van előtérben. Mindenesetre vigyázni kell, hogy kihez fordulunk. Csak akiről feltételezzük, hogy a szellemi életet ismeri és a lélek harcainak útját látja, nehogy vak vezessen világtalant. Isten gyermekei azonban minden alázatosságuk mellett is bizonyos szellemi önállóságot őrizzenek meg, ha nem akarják, hogy lelkükből melegházi növény váljék.

6. lépcsőfok: MEGELÉGEDETTSÉG

A hatodik lépcsőfok abban áll, hogy az ember semmibevevések között és minden szerénysége mellett is megelégedett. Azt tudja mondani: mi vagyok én, és mit tudok? – senki sem vagyok, és semmit sem tudok! Szentéletű emberek, az alázat mesterei nem szerették, ha nagyon felmagasztalták őket, és soha nem voltak elégedettebbek, mint amikor lebecsülték őket. Ha Isten igazi koldusainak tekintenénk magunkat és minden adománynak szívből örülnénk, sőt meg is köszönnénk azt, bizonyára nagy lelki békénk volna, és nem lenne időnk, sem kedvünk azon bánkódni, ami nélkül szűkölködünk. Mindenféléért szabad könyörögni és imádkozni, ami az időben és az örökkévalóságban előbbre visz bennünket. De meg kell köszönnünk, amit Isten ad, mert az alázatosság szelleme

megköveteli, hogy az Istentől nekünk kimért kegyelemmel is megelégedjünk. A gőg örömét találja abban, hogy mindenféle tehetségünkre és képességünkre felhívja figyelmünket, és kesereg azon, hogy ezek a képességeink parlagon hevernek, mert senki nem méltányolja őket, sőt észre sem veszi. Durva rabszolgamunka az, amit végeznünk kell, holott ezt más is elvégezhetné, mindenki más, csak mi nem. Ez az okoskodás hányszor veszi el nyugalmunkat és lelki békénket. Haszontalan szolgák vagyunk. Elégedjünk meg Isten nagy házában a legkisebb munkával és vegyük megtiszteltetésnek a legcsekélyebb megbízatást. Milyen találóan oktatja ki Calderón „Nagy Világszínházában” a szerepével elégedetlen koldust:

„Tudd meg e nagy színpadon
Nem díszíthet senkit jobban,
Mintha játszik teljes szívvel
Igaz módon koldusbottal
Vagy ha jogart tart kezében
és a fején koronát.

Ha a függöny lehullt végre
Mindkettőnek egy a bére.
Minden szerep felemelhet,
Hiszen az emberi élet
Valójában színdarab!

És ha a játéknak vége,
Asztalomhoz ül mellém,
Ki túltett a szerepén,
Ki rábukkant szellemére:
Szerepének lényegére!”

Szerepének kulcsát pedig csak az alázatos lélek találja meg, aki szerény mindennapi feladatait szeretettel fogadja el Isten kezéből, és azokat legjobb tudása szerint oldja meg. Elégedjünk meg minden eredménnyel. A siker és eredmény nemcsak tőlünk függ. Isten azt olyan mértékben adja, amint szükségesnek látja a szellem számára. Minél inkább kívánjuk a sikert, Isten annál tartózkodóbb lesz azokkal szemben, akikkel szándékai vannak, nehogy a siker bálványimádásába essenek. Így megérthetjük, hogy a legnagyobbak és legszentebbek miért arattak olyan kevés sikert, még legnagyobb életműveikkel is. Itt a Földön a kiválasztottak legnagyobb erénye a sikertelenség. Isten csak így tudja megtartani és megerősíteni őket az alázat után. Most jön az alázat útján az az útszakasz, amikor teljes bizalommal rá kell hagyatkozni az Úrra. Mert a következő fokra a magunk erejéből nem hághatunk fel. Mikor Isten azt mondja: legyen, akkor lesz belőlünk az, amit Ő akar. Sokszor billen fel-alá a mérleg, amelynek egyik csészéjében az önbizalom, másikban az Istenbe vetett bizalom van. Mert itt most szinte be kell hunyni szemünket, hogy a szakadékokon Isten vigyen át. A korszellem itt-ott gondolkodóba ejti az embert, amikor a hatodik lépcsőfoknál azt kell mondania: nem vagyok senki, és nem tudok semmit. Az ember úgy érzi, hogy ez megbénítja őt ideális röptében. Erre mondja Nietzsche: „Az alázat rabszolgamorál, a kereszténységnek az alázatról való tanítása öngúny, öncsonkítás és a szolgaságba visz”. Karl Thime ugyancsak azt mondja: „Az alázat az emberhez nem méltó önleértékelés, önlealacsonyítás, amely megbénítja a tetterőt.”

Ha elveszítettük már nagy önbizalmunkat és érezzük, hogy önmagunkban nincs tartásunk, akkor válunk igazi Isten-keresőkké, és itt válnak imáink igazi imákká. Ez egy titokzatos folyamat, ami az embert átalakítja ezen az úton. Egyszerre csak úgy érzi, hogy mindenben van ereje a Krisztusban. Balga félénkségét szent bátorság váltja fel. Emberek becsülése, földi bánat nem hatol már a lelke legmélyére. Egyetlen dallam járja át szívét: „Mind közelebb hozzád Uram”. Az igazán alázatos igazán nagylelkű lesz. Ezer nehézséget le tud győzni, amelyek alatt a gőgös, önhitt ember összeroskad. Az alázat a legnagyobb megterhelést veszi le rólunk, az önzés és önkielégülés terhét. Ezzel sok erő szabadul fel és így már mások terhét, Istenterheket is tudunk hordozni. A hatodik lépcsőfok után már egy kis betekintést nyerünk Isten terveibe és működésébe. Isteni titkok tudói leszünk. Az Úr Jézus Krisztus hálát ad az Atyának, hogy titkait nem a hatalmasoknak és világi bölcseknek jelenti meg, hanem a kicsinyeknek. Láthatjuk, kit küld Isten prófétáknak és kiket választ az Úr apostolokul.
Assisi Szent Ferencet egyszer megkérdezte egy szerzetestársa: miként van az atyám, hogy az egész világ teutánad fut, és téged akar hallani, holott sem kinézésed, sem származásod, sem képzettséged nem indokolja ezt? Szent Ferenc pedig így válaszolt neki: Isten, aki mindent lát, nem talált a sokmillió teremtmény között alkalmatlanabbat nálam az emberek megjavítási tervének véghezviteléhez, így énreám esett a tekintete. Ezzel meg akarta mutatni, hogy minden jó és minden erény Őtőle jön és nem az embertől.

7. lépcsőfok: ÖNMEGVETÉS

Lassan felhágunk az alázatosság ormaira, ahol már kihagy a Föld levegője, ahol metszően éles, kristálytiszta légáramlat van. Az alázat magasságait nem mindenki éri el. Csak a kegyelem ad erőt és bátorságot, hogy az ebben a magasságban uralkodó éles, tiszta és könyörtelen igazságot elbírja. Ez az igazság vezet az alázatos önmegvetéshez. Itt nem a kétségbeesettek önmegvetéséről van szó, hanem az életszentségre jutottak önmegvetéséről, amely a tökéletes Istenszeretetből fakad. Szent Ágoston az összeegyeztethetetlen világi és krisztusi szellem ellentétéről ezt mondja: „A világszellem abból az önszeretetből áll, amely az Isten megvetéséig fokozódik……, a krisztusi szellem pedig Isten-szeretet, amely egészen az önmegvetésig növekszik”. Pál apostol Timotheushoz írott levelében azt mondja: „Krisztus azért jött a világra, hogy megváltsa a bűnösöket, akik között első vagyok én”. (I.Tim. 1:15.) Ki tudja hányszor, a kegyelem óvott meg a bűntől, és ezért nyugodtan megköszönhetjük Istennek azt is, amit nem követtünk el. Mert nincsen olyan ember által elkövetett bűn, amit egy másik ember is el nem követhetne.

Három kulcsot nevez meg Szent Benedek, amelyek megnyitják előttünk azt a titkot, amely a helyes önmegvetés ismeretéhez vezet.

Első kulcs: az ember keresztje. A keresztre mutat az Úr, amikor mondja, hogy mindenki vegye fel keresztjét, aki Őt követni akarja. A kiválasztottaknak minden esetben választott keresztet ad. Édesanyja a fájdalmas anya, apostolai vértanukká lesznek. A választott edény – Pál apostol – pedig azt mondja magáról:”Krisztussal a keresztre feszíttettem”.

A második kulcs: a mindent megtisztító tűz. Isten közelségében mindent a maga valóságában látunk. Sikereink és életeredményeink is sokszor egy maroknyi hamuvá lesznek. Ezektől elfordulunk, nem akarunk már látni semmit abból, amit nagyra tartottunk és úgy érezzük, hogy Isten eltávolodik tőlünk. Elhagyatottság érzése lesz úrrá rajtunk, s megsejtjük a kereszten való szenvedésnek azt a fokát, amely az Úr Jézus Krisztusból ezt a sóhajt váltotta ki: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!” Szorongások és félelmek éjszakája borul a lélekre és magasabb képességeinkre, ezt az állapotot szellemi éjszakának lehetne nevezni.

A harmadik kulcs: a hálaérzés, amellyel megköszönjük a megaláztatásokat és sikertelenségeket. Hálás csak egy gondolkodó ember tud lenni, mert fel tudja mérni a szenvedések hasznát. Ha hasznosabb lett volna a megváltás felé, mint az alázat útja, akkor az Úr Jézus Krisztus azt választotta volna. Az igazi krisztusi bölcsesség nem a szavak áradatában, sem az éles dialektikai jártasságban, sem hír és dicsőségben van, hanem abban az önként választott útban, amit a hősiesség útja helyett választott az Úr Jézus Krisztus.

8. lépcsőfok: A KÖZÖSSÉG SZELLEME

A nyolcadik lépcsőfoknál a keresztre feszített gőg a sírba kerül. Ha nem halt meg egészen, ha csak tetszhalott, akkor még sokszor feljár kísérteni. Ezen a fokozaton bele kell simulni a közösségi élet szürkeségébe. A közösségi életben vannak még ködök és homályok, mert az ember nem elégszik meg a kötelességeivel, amelyeket csendesen, minden feltűnés nélkül kellene elvégeznie, hanem azon felül is akar még tenni valamit, mert emberi elismerés után vágyik. A világi alapelv szerint keresztül kell lépni minden hétköznapin. Reklámok, nagy effektusok, csúcs- és rekordteljesítmények, ezek világi fogalmak. Szellemi könyvekben ezekre még utalásokat sem találunk. Még egy ködös dolog van a közösségi életben. A rendszabályokat sokan vakon teljesítik vagy pedig rágódnak rajtuk, és csak vontatottan tesznek eleget nekik. Az értelemmel áthatott alázatosság behatol a közösségi rend értelmébe, és úgy engedelmeskedik neki. A közösségi életnek egy másik kinövése az a túlbuzgóság, amivel állandóan figyeljük és ellenőrizzük a többieket. Úgy élnek e, ahogy azt elvárnánk, és eleget tesznek e mindennek, amit a közösségi rend diktál? Ezt a szűkkeblű ellenőrzést, amely kivételt és felmentést nem ismer, a többi hibával együtt, a nyolcadik lépcsőfok levegője nem tűri meg.

Ezen a magaslaton a szellemi élet eme mérges skrupulusai (aggályai) sem élhetnek meg. Hiányoznak az életfeltételek mindennemű szubjektivitáshoz. Itt mindenki csendesen és nyugodtan végzi munkáját. Ebben a csendben és elvonultságban vannak meg nagymértékben a belső növekedés alapfeltételei.

9. lépcsőfok: A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

Ez abból áll, hogy megzabolázzuk nyelvünket beszéd közben. A Szentírás szerint: „A fecsegő embernek nincs maradása az országban”. Sok könyv és útmutatás van, amely megtanítja az embert a beszéd művészetére. A hallgatás művészetére az Úr Jézus Krisztus tanította meg az embert. Legnagyobb szenvedéseiben – olvassuk – „Jézus pedig hallgatott.” Pedig ha valakinek, Neki volt mit mondania, de hallgatásával többet mondott. Igazán beszélni csak azok tudnak, akik hallgatni is tudnak. Minél tüzesebb a paripa, annál rövidebbre kell fogni a kantár szárát. Jakab apostol azt mondja: „Aki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember”. (Jak. 3:2) Amikor a zsoltáríró azt mondja: a fecsegő embernek nincs maradása az országban, akkor nyilván nem gondol más országra, mint Palesztinára. Szent Benedek mindig az átvitt értelemre gondol és az Istennel összeforrott, megszentelt lelkek országát érti. Ebben az országban pedig csak az alázatosan hallgatni tudók állhatnak meg. Isten közelségét leginkább az örökké csevegő, fecsegő embertermészet űzi el magától. A csend menekül a lármától. A csend maga az Isten. Ha az Isten távol van az embertől, a lélek sivár lesz és üres, és akkor siet mindenféle földi dologgal töltekezni, ami még szellemi volt benne, az az állandóan nyitott szájon keresztül így megy veszendőbe. Aki tökéletességre törekszik, annak uralkodnia kell ezen az ajtón, nem szabad minden ötletet és gondolatot kiereszteni rajta. Sokat kell elhallgatni tudni, sokat kell megőriznie szívében. Megint a zsoltárra lehet hivatkozni: „Szám elé őrséget ültessél Uram, és ajtóval zárd el ajkaimat.”

Mint ahogy hallgatnunk kell, ha azt akarjuk, hogy helyesen értsük meg azt, aki hozzánk szól, úgy kell elcsendesednünk, ha meg akarjuk érteni Istennek lelkiismeretünkön keresztül hozzánk intézett intelmeit, figyelmeztetéseit és rendreutasításait. Mindenek előtt tudjunk hallgatni önmagunkról. Nem kell okvetlenül mindjárt mindenkinek egész családom származását, képzettségét, élményeit, hőstetteit, terveit elmondani anélkül, hogy érdeklődtek volna utána. Mindaddig hallgassunk magunkról, amíg alapos okunk nincsen a beszédre, vagy amíg nem kérdeznek tőlünk valamit. Hallgassunk a kellemetlen, rosszul sikerült, elkedvetlenítő dolgokról. Igaz, sokszor ellenállhatatlan kényszert érzünk, hogy haragos feszültségünknek és türelmetlenségünknek levezető csatornát találjunk. Ám ha jól megfigyeljük a dolgokat, rá kell jönnünk, hogy ritkán könnyebbül meg a megnehezedett szív, de igen sokszor kellemetlen utóíz marad a szánkban és megbánjuk, hogy beszéltünk. Sok bajnak és bánatnak életlehetőségét elvesszük, ha nem beszéljük tovább. Létük megszűnik, ha hallgatunk róluk. Nem a mindenáron való hallgatást ajánljuk itt, hanem az alázatos léleknek tudnia kell, mikor van itt az ideje a hallgatásnak és mikor a beszédnek. De akkor beszéljen, hogy azzal is használjon. Ne beszéljünk annyit mások hibáiról. Aki ezen a vonalon hallgatni tud, az egyike azoknak a békeharcosoknak, akiknek a lényéből nyugalom árad. Csendet sugároznak és közellétükben a szegény, fáradtra hajszolt szívek megpihennek. Ellenőrzés, gyakorlat és irgalmatlan kitartás kell ahhoz, hogy az ifjúkori bírálatszomj elhaljon bennünk. Csak ha a nevelés, vezetés vagy a felebaráti szeretet kötelez a beszédre, akkor szóljunk.

És akkor majd az igazi szívjóság meg fogja találni azt a hangot, amely nem keserít el, hanem segít. Amiről eddig beszéltünk, az a testi hallgatás, illetve a hallgatás művészetének elemi iskolája volt. A hallgatás azonban belső életünkre is vonatkozik, ezt pedig a hallgatás művészetének főiskoláján tanulhatjuk csak meg. Ennek a főiskolának célja: a misztika. Ez a fok az Istennel való egyesülés hajnalhasadását jelenti. Istent itt még egy fátyol takarja el előlünk, csak ezen a fátyolon keresztül kapcsolódhatunk hozzá. Az Istennel való egyesülés misztériumának két módja van. Az egyiknél az ember saját szellemi mélységeiben igyekszik megélni Isten működését. Érzékeit kívülről mintegy lezárja, és nyugalmi állapotba hozza. Az emberekkel való kapcsolatairól lemond. Iránya teljesen egyéni, tehát csak az egyes szellemre vonatkozik. Az Istennel való egyesülés második módja a közösségi élet útján átélt egyesülés misztériuma. Erre nem úgy készül fel a lélek, hogy kívülről elzárja magát, hogy visszavonuljon belső világának titokzatos mélységeibe, hanem a közösség szent együttélése készíti fel arra az ugyancsak személyes kegyelmi átélésre, amely mégis a közösségi életből indul ki. Abban minden szellemi tanító megegyezik, hogy a bensőséges isteni élet legalacsonyabb fokain is már rendkívüli mértékben növekszik a szeretet.

A tökéletesség fokmérője pedig a szeretet. Néhány gyakorlati útmutatást adunk, mit tehetünk mi, mivel készítsük elő és egyengessük ezen a fokozaton az Úr útját felénk. Először is a szent hallgatással. A száj csak kapuja a szavaknak, tehát a lélekben születnek a szavak, a gondolatok gyermekei. Gondolatainkon uralkodni kell, legfőképpen azokon, amelyek felborítják összeszedettségünket és nyugalmunkat. Három gondolatcsoport van, amelyek a belső hallgatást zavarják: az önzés, a kíváncsiság és a magányosságtól való félelem gondolatai. A tudásvágy és kíváncsiság közt az ember sokszor nem tud különbséget tenni. A kíváncsiság telhetetlen, amit megtud, az csak a felületen mozog. A kíváncsiság mohó és tolakodó, fékezhetetlen. Sivár tekintete elől alig lehet menekülni. Éppen ezért közeledtére Istennek minden szent kapuja bezárul. Tudásvágyunkat is meg kell vizsgálni, miből ered. Ha valamit kérdezek, vagy valamit el akarok olvasni, de úgy érzem, hogy nem szolgálom vele sem a magam, sem embertestvéreim előmenetelét, akkor inkább mondjak le róla, mert nem az igazi tudásvágy sarkalt, amit Isten helyezett belénk. Szellemileg haladott emberek áhítatos csendjét legjobban a tolakodó kíváncsiság és fecsegő kérdezősködés bolygatja fel és szentségteleníti meg. Az önző ember csak az énjét nem érintő dolgokban tud józanul ítélni vagy helyesen mérlegelni. Ahogy az énnek valamitől tartani kell, megmozdul és riadót fúj. Nyugtalanság veri fel a szent hallgatást és a helyébe izgalom lép. Amíg legfőbb gondunk a saját előnyünk lesz, még ha szellemi is, addig a szívünkben béke nem lesz. Csak ha minden gondunkat Istenre vetjük, szűnik meg az érzelmek zendülése. Gondjainkat és bűneinket magunk mögött hagyva, az alázatban megerősödve menetelünk az Isten felé. Sokan kerülnek Isten-közelbe, már-már megérintik a szent fátyolt, itt azonban megtorpannak, visszanéznek hibáikra és az azokból származó nyomorúságukra, kedveszegetten állnak meg majdnem a cél előtt és nem látják meg a sok szépséget, amit Isten akart nekik mutatni. A magányosságtól való félelem is útját állja végső kibontakozásnak. A magányosság nem azt jelenti, hogy nincsenek körülöttünk emberek, hanem ennél sokkal többet. Sokakat megijeszt a csend és a hallgatás. A magányosság annyit jelent, mint önmagához visszatérni, önmagát, mint Isten különleges művét megismerni, hogy a maga sajátos lényét Isten tekintete előtt megvalósíthassa.

10. lépcsőfok: ÖRÖM ÉS KOMOLYSÁG

Nemcsak a nyelv beszél, hanem a szemnek és az arcnak is megvan a maga játéka, amely néha élénkebben és érthetőbben beszél, mint maga a szó. Az öröm és búbánat váltakozását különösen meg lehet figyelni az arcon. Az öröm megnyilatkozásait hullámhegynek, a szomorúságét hullámvölgynek mondhatjuk. Finom pszichológiai értelemmel mutat rá Szent Benedek a túláradó öröm hullámhegyére, amely sokszor harsogó nevetésben tör ki. Ha a túláradó jókedvet meg tudjuk zabolázni, akkor az ellenkezője, a szomorúság sem fog olyan mélyre hatolni, hogy szellemi erőket emésztő búskomorságba menjen át. Teljesen félreértené Szent Benedeket az, aki úgy értelmezné őt, hogy az örömérzések ellen harcol. Benedek azt akarja, hogy az ember szeme és füle az igazi örömök befogadására nyíljon meg. Földöntúli tisztaságtól elárasztott lényével és megjelenésével hirdette a szent öröm és komolyság benső egységét. Isten sok csendes örömmel hintette tele életútjukat, és a nagy alázatosak és szentek állandó derűvel jártak az életben. Azért írt róluk így Aquinói Szent Tamás: „A szentség általános ismertetőjele egy rendíthetetlen és különös jókedv.” Alexandriai Szent Kelemen erre azt mondja, hogy ami az ember természetéhez tartozik, azt ne akarjuk kiirtani, hanem engedjük a maga idején és mértékkel érvényesülni. Sehol nem olvassuk, hogy az Úr Jézus Krisztus nevetett volna valaha, de bizonyos, hogy arcán ott ülhetett a derű, különben nem mertek volna a szegények, betegek, de főleg a kisgyermekek olyan bizalommal közeledni hozzá. Szent Benedek a tízedik lépcsőfoknál a szent életkomolysághoz akar bennünket elvezetni, ezért elsősorban az érzelmek fegyelmezését írja itt elő. Az alázat, mint szellemi fegyelem már éles követelésekkel lép elő, mert tudja, ha nem áll érzelmünk az értelem fegyelmezése alatt, akkor tévútra vezethet. A helyesen fegyelmezett érzelmek olyanok, mint a vitorláinkba irányított szelek, előbbre viszik hajónkat.

11. lépcsőfok: A BESZÉD MŰVÉSZETE

A bölcset kevés szóból is megérti az ember. Hétféle figyelmeztetést ad Szent Benedek ezen a fokon, hogy a beszéd művészetében tökéletesek legyünk. Példakép az Úr Jézus Krisztus.

Beszélj nyugodtan. Tekintsünk az Úrra, amikor arcul üti a főpap szolgája, mennyi nyugalommal mondja: ha nem jól beszéltem, bizonyítsd be! Ha pedig jól szóltam, miért ütsz engem? Pilátus is bármit kérdez, és bárhogy ordít a tömeg, vagy hallgat, vagy röviden és világosan válaszol Pilátusnak. Izgalom, kedvetlenség és a harag hullámzásai alatt ne beszéljünk, mert semmiképpen sem tudunk felhozni egy nyugodt hangot addig, amíg bensőnk viharzik.

Ne beszélj hahotázva és hangos nevetés közben. Ha követ dobunk a tengerbe, szinte hangtalanul tűnik el a mélyben, de ha egy tócsába dobunk követ, szerte- széjjel fröccsen a víz. Minél mélyebb, annál komolyabb, minél sekélyebb, annál haragosabb! Az igazi alázat tele van felebarátja iránti nagyrabecsüléssel és ezért tisztelettel és komolyan beszél vele.

Beszélj szerényen. Beszédünkben ne legyen kérkedés és utalás saját erényeinkre. Magunkról akkor beszéljünk, ha a tanítás érdeke ezt megkívánja. Nagyon figyeljük meg magunkat ezen a téren, mert sokszor akarunk valamit mondani Isten dicsőségére, de ha nem vigyázunk, csakhamar, szinte önkéntelenül öndicsőítésbe megyünk át.

Beszélj méltósággal. Tévedés volna azt hinni, hogy az alázat kusza és hízelegve beszél. Az alázat szerényen beszél, de méltósággal. Így beszélt Jézus, és így beszél minden igaz tanítvány. Hogy így élhessünk, és hogy minden beszédünknek súlya legyen, nem szabad soha elfelejtenünk az első lépcsőfok parancsát – Isten szent jelenlétét, amely önmagában is mérséklően, nemesítően és felemelően hat szavainkra. A világ gyermekei lehetőleg úgy beszélnek, hogy valamilyen előnyük származzék belőle. Isten gyermekei pedig úgy beszélnek, hogy az Atya bármikor hallhatja őket. Ez adja meg beszédüknek a méltóságot és egyúttal a függetlenséget is.

Beszélj keveset. Aki igyekszik az eddig felsoroltaknak eleget tenni beszédjében, annak nem lesz nehéz a beszédben mértéket tartani. Mert ha mindig nyugodtan, nevetgélés nélkül, szerényen és méltósággal akar beszélni, akkor nem is lesz képes sokat beszélni. De visszatartja a beszédtől az a tudat is, hogy minden kiejtett szóért felelősséggel tartozik az ember. Sokszor bánja meg az ember, hogy beszélt, de ritkán sajnálkozott azon, hogy hallgatott.

Beszélj megfontoltan. Mint ahogy az okos ember nem nyeli le az ételt mielőtt meg nem rágta volna, úgy az okos és szerény ember sem ereszti ki a szót a száján anélkül, hogy jól meg ne gondolta volna. Szent Bernát azt mondja: mielőtt kimondjuk a szavakat, kétszer is kerüljenek csiszolókő alá. Csiszolónak nevezi a vizsgáló, mérlegelő és megfontoló értelmet. A bölcs előbb gondolkodik, azután beszél, a balga pedig előbb beszél, csak azután gondolkodik.

Beszélj lárma nélkül. A túl hangos beszéd az alázatosság hiánya. Az alázatos sohasem emeli fel a hangját alapos ok nélkül, mert állandóan Isten jelenlétében él és mindenütt Isten házában érzi magát. Azoknak szüksége, akiknek meg kell minket érteni, határozza meg, mennyire kell hangunkat felemelni, hogy mormolássá ne legyen beszédünk. Az isteni szó nem tűri meg a lármás hangot.

12. lépcsőfok: A HÍVŐ SZERÉNYSÉGE (A megtestesült alázat)

A szívében alázatos ember külső testtartásában is kifejeződik lassan az, amit a vámszedő mondott, miközben szemeit sem merte felemelni az égre: „Isten, légy irgalmas nékem, szegény bűnösnek”. Tapasztalati tény, hogy ha valamely uralkodó gondolat hosszabb ideig fogva tartja a lelket, úgy a testtartásra, viselkedésre és kifejezésre is rányomja bélyegét. Ha az uralkodó gondolat alacsonyrendű, bűnös, úgy sokkal hamarabb átalakítja a testet, mint egy magasrendű gondolat, mert a test állati eredetű. Az irigység, gyűlölet, önzés, harag, érzékiség állati természetű és könnyen hat átalakítólag az állati testre. A szelídség, alázat, Isten- szeretet szellemi eredetű, felfelé törekvő, ha nehezen és lassan is, előbb-utóbb rányomja bélyegét és átformálja a testet. Szent Ambrus azt mondja: „Az ember belső állapotát meg lehet ismerni testtartásából. Tudniillik az ember külsejéből lehet következtetni, hogy a belső, rejtett ember többé-kevésbé ingatag, zavart vagy felfuvalkodott, illetve komoly, erős jellemű, tiszta és érett. Így a testtartás bizonyos mértékben a lélek nyelve.” Az alázat nem mutogatja magát, mert az lényegével ellentmondana. Szent Benedek sok útmutatást ad a tizenkettedik lépcsőfok megjárásához. Többek között rámutat a fejtartásra és a szemek fegyelmére. A megbotránkozott gőg felveti a fejet és megmerevíti a nyakizmokat, a nyakidegek pedig erős nyomás alá kerülnek, a szemekből pedig a botránkozás villámai csapnak ki.

A szerzetekben nagy súlyt helyeztek az alázatosság külső jeleinek gyakorlására, mondván: aki lehajtott fejjel és befelé fordított tekintettel jár, az sokszor elejét tudja venni vagy megakadályozni a gőg és indulat kitöréseit. Az állandóan nyitott és mindenfelé tekintgető szemmel nem lehet összeszedettségre szert tenni. Mikor azt olvassuk, hogy: „Jézus pedig felemelvén szemeit…”, akkor arra kell gondolnunk, hogy az Úr sokszor járhatott lesütött szemmel, magába merülve. Így ezeket a jelenségeket, mivel összefüggnek az alázatossággal, az alázatosság életjelenségeinek nevezhetjük. Aki a külső szerénységben gyakorolja magát, az a belső alázat útján is növekedni fog. De itt is a vezetést az ész vegye át, mert ami megfelel az egyiknek, nem felel meg a másiknak. Aszerint, hogy az embernek milyen feladatai vannak, és milyen kötelességeket kell teljesítenie, az alázatos magatartásnak is más- más megjelenési formái vannak. Az alázat nem külsőség, de ha áthatja az embert, akkor kifelé hatol. Ha tehát az alázat megnyilvánulásait ápoljuk, akkor nem szabad szem elől téveszteni az alázat létrájának egész szellemét, Isten állandó jelenlétét. Ha mindig Isten-közelségben érezzük és tudjuk magunkat, akkor az alázat külső, gyakorlati megnyilatkozásai nem lesznek csak külsőségek, hanem hozzájárulnak majd az igazi, belső alázathoz.

       Ha végigjártuk mind a tizenkét lépcsőfokot, akkor elérkezünk ahhoz az Isten- szeretethez, amely tökéletessé válva elűzi a félelmet. Most már nem szokásból és nem kényszerből tartjuk meg az útmutatásokat, hanem megerőltetés nélkül, magától értetődően, Isten és Krisztus iránti szeretetből. Súlyos tartalma van ennek a megállapításnak: Szent Benedek kézen fogva vezetett keresztül bennünket a tizenkét lépcsőfokon. Ha végigjártuk, az eredmény az lesz, hogy a tökéletes alázat segítségével tökéletes szeretethez jutottunk. A tökéletes szeretet pedig életszentséget jelent. Mint ahogy Keresztelő János az Úr Jézus Krisztus előhírnöke volt és mindenkit Őfelé vonzott, úgy az alázat is mindenkit a szeretet felé vonz. Már Nagy Szent Terézia is azt írja leányainak: „Akinek nagyobb az alázata, annak nagyobb lesz a szeretete. Aki kevésbé alázatos, annak kisebb a szeretete is. Mert nem tudom elképzelni, hogy valaha alázatot szeretet nélkül és szeretetet alázat nélkül talált e volna valaki.” Az isteni szeretet elérésének egyetlen eszköze a mélységes alázat, – olvassuk máshol, – mert egy alázatos lélekbe minden további nélkül, magától is beköltözik a szeretet, és sohasem létezett még alázattal mélyen megalapozott szív, amely ne lett volna csordultig tele szeretettel. Páli Szent Vince azt állítja, hogy 67 év alatt állandóan azon gondolkodott: mik volnának azok az eszközök, amelyekkel leghamarabb meg lehetne szerezni az Isten és az emberek iránti szeretetet, de nem talált jobbat és hatásosabbat, mint az alázatot. Mint valamikor a hetedik lépcsőfok magaslatain, most is szellemi fennsíkon állunk. Akkor még nem tekinthettünk be az ígéret földjére, de itt már megragyogtatja Szent Benedek ennek a paradicsomnak néhány sugarát. Rámutat az alázatos szeretet hatásaira. Megnevezi az órát, amikor ezek a hatások beállnak, és megmutatja a forrást, ahonnan ez a boldogság fakad. A hatás. Az alázatból fakadó tökéletes szeretet szabaddá tesz és felemel. Felszabadítja az embert az Istentől való félelemből és megszabadít a természet ellenállásától. Az emberi természet a bukás következtében önkéntelenül ellenszegül, ha véghez kell vinni a jót. Ahogy fejlődik és növekedik az emberben a szeretet, olyan mértékben gyengül a harc és küzdelem, amivel a földi életben meg kell valósítani a jót. Az erények állandó gyakorlása közben mind kisebb és veszélytelenebb lesz az ellenállás, amíg elszakad a kötél, és szabadok leszünk. A szellem és állapotának emelkedettsége a teljes szeretetnek következő hatása. Sok fáradságos cselekedet és gyakorlat következtében végül is, Isten kegyelméből, egy egyenes vonal képződött, ezek a szent szokások. Az ember életén a szokások uralkodnak és rányomják bélyegüket. Szinte lehetetlen a napnak minden apró tennivalóját előre alaposan átgondolni és mérlegelni, mielőtt végrehajtjuk őket. Gondolkodásunk iránya, szokása nyomja rá bélyegét a cselekedetekre.

Az alázat lépcsőfokain keresztül szent szokássá lesz életünkben a jó. Az alázat útján kapunk kedvet az erények gyakorlásához. Eget ostromló idealizmus lelkesíti az alázatos szeretetben teljessé lett szellemgyermeket. Az óra akkor jött el számunkra, amikor bűneinktől és visszásságainktól megszabadultunk. Amíg szellemi életünk sok megoldatlan rejtélye rossz vagy rendetlen szokásaink és hajlamaink, nem egyedül Istenre irányuló szellemi törekvéseink miatt, vagy hanyagságból fakadó tudatos tévedések történnek még, el nem jöhet az óra. Tiszta szeretet csak tiszta bensőben lakik. Ezért igyekszik az alázat lépcsőről-lépcsőre megtisztítani az emberi lelket a visszás hajlamoktól, önzéstől, érzékiségtől, hamisságtól. Az út lehet lassú és hosszadalmas, ha nagyon félünk az eszközöktől. De Isten meg is rövidítheti, ha azt látja, hogy erős bennünk a vágy, bátrak vagyunk és nagy a türelmünk. A forrás. Hol van vajon, hogy megkeressük, megtaláljuk és merítsünk belőle. A forrás a Szentlélek, az Atya és Fiú közötti szeretet lényege. Az alázat lépcsőfokain való járásnál szükségünk van a segítségre, mert a sötétségben zavar támad, és nehézségek merülnek fel. A földi világosság kevés ahhoz, hogy a szellemi éjszakát átvilágítsa. Az alázat útja bizony keresztúttá lesz és a hozzávaló erőt és világosságot a Szentlélek adja az embernek. Bízzuk magunkat a Szentlélek vezetésére, és ne vizsgálódjunk útközben, hogy hol is tarthatunk? Ha bizakodva járjuk ezt az utat, egyszer csak meghalljuk Jézus hangját: „Ímé látod, itt vagyok.” Addig pedig sóhajtsunk az ősegyház keresztényeivel: Maran Atha ! Jöjj én Uram!