Most, hogy az idő ünnepre fordul lassan
ebben a furcsa, adventi hangulatban
valahogy úgy érzem itt, legbelül titkon,
ahogy el-eltűnődöm csöndeskén itthon
a várakozás gyertyalángjai mellett,
hogy éppenséggel még ez az este kellett,
ez a hullongó hó, a zúzmarás ágak,
ez a mesébe illő tündérvarázslat,
ez a sziporkázva ámulatba ejtő,
minden szutykot hótisztaság alá rejtő,
karácsonyra váró, decemberi tájék
ahhoz, hogy felismerjem végre: ajándék
itt minden: a csillámporos patyolathó,
a távolról szívbe hangzó halk bimbamszó,
a jégcsipkés bokrok szép törékenysége,
a gyapjas fehérség ünnepélyessége,
és a rezzenetlen, havas ragyogásból
a fák sötét kontúrja köré szőtt fátyol.
Mintha láthatatlan angyalnép sürögne,
és kezük nyomán csöppet visszatükrözne
ez a gyönyörűség: a sok koldusforma
fácska helyén feltündöklő karácsonyfa
abból a szépségből, melyet csak a Mennynek
már örökkön boldog lakói ismernek.
Mert az Atyaisten az Ő egy Fiának,
és Fia kedvéért az egész világnak
szent karácsonyára személyesen gondol:
a legeslegszebből, a legeslegjobból
készít elő kincset, pazar ajándékot,
hisz a magáéból adja, amit szétoszt.
És bár meglehet, hogy karácsony napjára
lekopik az adventi táj csillogása,
és csak sár, csak locspocs marad a szépségből,
mégis-mégis áldás harmatoz az égből.
Ha a sárt csizmámról le is kell törülni,
de azért a szívem mégis fog örülni.
Mert e tünékenységében is szép este
és benne a csöndnek békességes perce
bennem folytatódik, mint egy zsoltárdallam,
amit dúdolgatva mindegyre magamban
várom szent karácsonyt, s vágyom, hogy szívemben
a kisded-Jézuska végre megszülessen.