Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik – néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.
Ilyenkor már a vágásokban dérharmattól ónos minden fűszál, és nehezen akar reggel lenni.
Járom a ködöt.
Eleinte szinte fázom letérni a gyalogútról, melynek tíz lépésre már vége van – a többit takarja a köd -, de aztán csak belelépek a gazosba, és amikor már negyedórája settenkedem benne, úgy érzem, nem is olyan hideg. Csak mozogni kell benne!
Helyenként megállok és hallgatózom. Csak a harmatcseppek hullanak a levelekről, és valahol messze egy szekér zörög. Örülök, amikor már nem hallom.
A szekérhez ember tartozik, az emberhez kínlódás, a bajhoz átok és az úgynevezett civilizáció ezer ága-boga, melyek gyötörve boldogítják az embert.
Jobb, ha nem hallom.
Magasan felettem, valahol a köd tetején varjak kiáltoznak reggeli üzeneteket. Hangjuk ősi, mint maga a föld. Kint háltak a tó mellett, és most mennek a rétre, hova lila csillagokat rakott a kikerics. Este erre jönnek vissza, de akkor már csendesebben vannak, mert a közelgő éjszaka hallgatása a varjakat is megérinti.
Később vadlibák diskurálnak a ködben, előttem pedig felrebben nagy méltatlankodással egy kakas, melyet szabályosan elhibázok. Már amikor meghúztam a ravaszt, éreztem, hogy elkéstem, és a kakas nincs ,,jó helyen”, de az ember azt hiszi, minden sikerül.
A kakas hát elment.
– Kevesebbet tűnődni és jobban figyelni! – korholom magam, és amikor egy nyúl ugrik fel, szinte a lábam alól, ezt már nem menti meg semmi. Lábait összekötöm, és felakasztom egy fára. Majd visszajövök érte.
Egy mátyás kiabál előttem, mire meglassúdok, mert lehet, hogy a mátyás jelez valamit, bár a hangja nem izgatott. Nem érzek ki belőle semmit.
Bezzeg megrándulok, amikor vészes kurjantással vág el a fejem felett. Puskám az arcomnál, szemem széthúz minden gallyat, hogy talán mögötte…, de nem mozdul semmi. Száll a köd, lehullik egy-egy falevél, és csend, csend.
Csak később mérgelődöm, és szidom a mátyást, mely valószínűleg engem jelzett. A zsivány hírharang biztosan azt kiáltotta szét a szabad népeknek hogy:
– Vigyázzatok! Ember! Emberrr!…
Ami az erdei népek nyelvén annyit jelent, hogy:
– Gyilkos! Vigyázzatok!
Szidom a mátyást, pedig igaza van.
Be is bizonyítom mindjárt, mert egy kakas ismét felburran előttem, és ez már hangos zörgéssel esik a bokorba. Öreg a kakas nagyon, mert akkora sarkantyúja van, mint a hüvelykujjam.
Ezt is felakasztom egy fára. Nemsokára kisüt majd a nap, és akkor összeszedem őket. Nem szeretem a hátizsákos vadászatot. Húzza a szák az ember vállát, a vad összegyűrődik benne, és utolsó melegét a hátunkra pazarolja, állandóan emlékeztetve elrabolt kis életére.
Cinkék surrognak most felém.
Némelyik oly közel száll, hogy a kalapommal leboríthatnám. Halkan cserregnek, forognak az ágakon, és Isten tudja, mit találnak hol itt, hol ott, mert úgy látom, néha csípnek is valamit.
Egyszer csak – jobbról – ijedten sikkant egyet a feketerigó. Olyan rémület van a hangjában, hogy az már szinte emberi. Így sikolthat fel a gyermek, ha a bika kergeti.
A ködből aztán kiválik egy rigó, amint suhan a bokrok alá, nyomában pedig egy karvaly olyan kicsire húzott szárnyakkal, mintha nem is lennének szárnyai. Lábai előrenyújtva, karmai nyitva, markolásra készen, s a rigó csak egy pillanattal előzte meg a halált.
A karvaly pár méterre zúgott el mellettem, és már majdnem elveszett a ködben, amikor utánalőttem. A lövés után tisztán hallottam, hogy valami tisztásra esett, mert tompán puffant, és ág se, levél se zörrent utána.
Arrafelé megyek, mert kell a karvaly a baglyomnak.
A cinkék már megint barátságosan diskurálnak, pedig előbb, amikor a rigó vészt sikoltott, ugyancsak csendesek lettek.
Kiérek egy nyiladékra. Itt a köd mintha ritkább lenne. Keresem a karvalyt, mely csak ide eshetett. Kinézem az irányt, ahonnét lőttem, és már látom madaramat. Szárnyai szétterítve, feje előreesett, mintha búsulna. Mintha nem is az a madár lenne, mely előbb vad, gyilkos ösztönnel suhogott a rigó után. Bár ezek csak szavak. ,,Vad”, ,,gyilkos”… Ezeket az ember találta ki. A karvaly mit sem tud róluk. A karvaly egyszerűen éhes volt, és enni akart. Reggelizni. Ki kávét reggelizik, ki feketerigót ,,natúr”.
Én megöltem a nyulat, a fácánt, a karvalyt, én nem vagyok gyilkos? Nem, én vadásztam. A karvaly megöli a rigót, mert éhes, a karvaly útonálló gyilkos. Ez csak világos?
A róka megfogja a nyulat, mert fiai vannak, ezért ,,vörös hóhér” a neve. Az ember halomra mérgez fűt-fát, ez egyszerűen ,,tisztogatási akció”.
Köd van körülöttem. Álmos, szürke, földi felhők, és csodálatos, milyen tisztán látom az ember igazságtalanságát.
Szidom is magam érte.
– Eredj haza, tedd le a puskát, és horgolj egy terítőt a nagymama neve napján. Butaság! Persze hogy gyilkolsz te is. Ösztöneid ugyanolyan ősiek, mint a vadé. Csak nem kell nagyképűsködni. Amikor így egyedül vagy: ősember vagy. Csak a fegyvered jobb, de azt magadnak, az ,,ember”-nek köszönheted. Egyébként a bal csőbe jó lenne golyót tenni, mert erre már disznók is lehetnek…
Hát ez már igaz. Amíg elgondolkodva felmásztam a hegytetőre, nagy utat hagytam magam mögött. És amint megyek feljebb, feljebb, ritkul a köd. Egyszer csak alattam marad, és úgy érzem, egyedül vagyok a világon.
Alattam van az idő, mely elmúlt, alattam az utak, amelyeket megjártam. Tenger van alattam, melybe minden beleveszett, amelynek hullámai nem verik a partot, csak némán henteregnek. Céltalanul. Nem rombolnak, nem építenek. Nem mennek rajtuk hajók, nem is jönnek; nem búcsúztatnak, de nem is várnak senkit.
A nap szinte áll. Hova menjek? Kinek világítson? Én vagyok az egyedüli, akit lát, értem pedig talán el sem indul.
De azért itt mintha melegebb lenne… Hegyre másztam, talán azért? Nem. Arcomat melegíti a nap. Meg a kezemet. Jólesik. Szembenézek vele, és szinte látom, hogy lassan elindul felfelé. És rám nevet. Egyedül vagyok. Enyém itt most az ég, melyen az én napom megy fel, felfelé…
A másik oldalon meg újra beleereszkedem a ködbe. Elhagynak a tűnődő gondolatok, mert jó tudni, hogy a köd felett mégiscsak süt a nap. A nyiladék bal oldalához lapulok, és úgy csúszom lefelé. Egy fácántyúk szedeget az úton, és ijedten emeli fel fejét, amikor mozgásom észreveszi. Megállok. Csak ne repüljön – fohászkodom. Mert akkor felveri az egész környéket.
A jó kis tyúk szót fogad. Le nem veszi rólam szemét, és szépen besurran a sűrűbe. Várok még, hogy messzebb elmenjen, aztán csúszom tovább.
A völgyfenék már messze nem lehet, amikor szokatlan tompa puffanások érnek hozzám. Mintha valaki ököllel a ház oldalára ütne néha. Közben pedig pattanik valami.
Állok meredten, de nem látok semmit.
Aztán csigalassan elindulok. Szemem hol a ködöt furkálja, hol a lábom alá pislant, hogy rá ne lépjek valami zörgős holmira.
A dobbanások erősödnek. Már látom a vízmosást sárgállni, de észreveszek mást is, amitől érzem megfeszülni bennem az ugrásra kész ősembert vagy az íját megfeszítő középkori vadászt.
Három disznó turkál a páfrányos völgyfenéken. Néha valami gyökér szakadhat, és az, ami a mély, döngő hangot adja. Nem nagyok a disznók, úgy látszik, testvérek.
Egy-egy pillanatra megállnak, szimatolnak, hallgatóznak, aztán turkálnak tovább.
Jó lenne most egy kétcsövű golyós puska. Kettőt nyugodtan kiduplázhatnék közülük, de így bizony csak egyről lehet szó. Amelyik közelebb van. Éppen felemeli fejét, amikor oldalba lövöm.
A másik kettő szinte a lövés pillanatában eltűnt, a meglőtt pedig felbukott, aztán beugrott a mellette levő vízmosásba.
Új golyót teszek puskámba, és halkan a lövés helyére megyek, mert tudom, hogy a disznó már az enyém. A nagy golyó szinte fellökte, és elugrása csak a menekülés utolsó fellobbanása volt.
Amikor lenézek a vízmosásba, ott fekszik a disznó. Szája még kinyílik, mintha ásítani akarna, és úgy is marad.
Rágyújtok egy cigarettára. Fácán, nyúl, karvaly, disznó. Változatos, szép teríték. Elégedett vagyok! Szép reggel volt. Gyilkolás ide, gyilkolás oda – örömmel nézegetem a kis kant, csak még azt nem tudom, hogyan hozom ki a vízmosásból. Igaz, nem mély – talán négy méter -, de a disznó vagy egy mázsa, és a part elég meredek. Itt sem hagyhatom, mert az idő felmelegedik, és amíg embereket hozok, megromolhat. Csak ne ugrott volna bele ebbe a rongyos árokba!
Lecsatolom a puskaszíjat, lábára kötöm, és nagy üggyel-bajjal kihúzom a partra.
Folyik rólam a víz.
Elő a bicskát!
Agyarai bizony gyengék, de azért csak disznó ez! És szépen becsúsztam hozzájuk. Megérte a fáradságot!
Gyorsan kivágom, és meg is lékelem, amikor megszólalt a nyiladékon valaki:
– Mit csinálsz, fiam?
Mintha kígyó csípett volna meg, úgy ugrottam fel. Ki a fene számított itt emberre?
Különös az, hogy az első pillanatban az volt az érzésem, hogy tilosban járok… És most megfogtak. Mivel pedig magam nem szoktam orvvadászni, később az a tiszteletlen gondolatom támadt, hogy valamelyik ősöm űzte ezt a tisztes mesterséget, és most bennem régi ijedések rándították meg az idegeket.
A nyiladékon pedig Péter bácsi állt, a nyugdíjas erdész, aki az erdőszélen egy kis házban lakik, és most csendesen derült ijedelmemen.
– Megijesztett Péter bácsi…
– Látom, te is a süldőcskét…
– Van vagy száz kiló – néztem a disznómat.
– Valamikor… – kezdte, és én az égre néztem, mert ha Péter bácsi a régmúlt időket hozta elő, akkor amellett megesteledett az ember. Pedig nem volt beszédes. Néha hetekig se szólt egy szót se, de ha elkezdte, akkor aztán nyöghette a hallgató.
– Ha segítene, Péter bácsi, felakasztanám ide a fára, és kidobnám a belsejét.
– No, gyere.
Szuszogott az öreg.
– Nem is olyan süldőcske – kárörvendtem.
– Legénykoromban a hónom alatt vittem haza az ilyent…
Nagy nehezen lógott a kis kan. Amikor készen voltunk, hívott az öreg.
– Gyere be hozzám egy csésze teára. Néha nagyon egyedül érzem magam.
Csodálkoztam. Ritkán hívott valakit magához elhagyott kis otthonába. Legényember volt. Amikor nyugdíjazták, azt a kis házat kérte lakásul, amely valamikor vadőrház lehetett.
– Jó nekem ez nagyon – mondta. – Itt nem zavar senki. – És azóta ebben az öreg zsúpos házban csendeskedett.
– Tudod – mondta menet közben -, ilyenkor nincs maradásom. Ha süt a nap, ráhúzom a függönyt az ablakra. Nekem ne mutogassa kopottságom, öregségem. De ha jön a köd, előjövök, mint este a borz. És járok összevissza a jó nagy ködben. Szinte elfeledem ilyenkor, hogy eljárt az idő. Tudod- és vidáman nézett rám -, akár hiszed, akár nem, én szeretem a ködöt!
– Én is szeretem, Péter bácsi.
– Te is?… – vállamra tette kezét. – Ugye, te is. No látod…
Az öreg házat csak akkor láttuk meg, amikor már majd ránk esett.
Bent pattogott a tűz, és az öreg holmiknak olyan szaga volt, mint múlt századbeli kalendáriumoknak. Nem is olyan csúnya ez az öreg ház belülről.
Az ágy előtt őzbőr szőnyeg, a falakon régi képek, melyeken az alakok már feketék az idő kormától, üszkétől.
Az asztalon dohányszita, benne pipa. Egy fénykép aranyrámában, de olyan elmosódott, mint ma az egész világ. Köd künt, köd bent. És ez a nehéz szag – pipás emberek otthonának szaga -, mintha nem is kívánná a világosságot…
A teavíz már zümmögött. Alatta nyalakodva libegett a kékes láng, és Péter bácsi vidáman sürgött-forgott a készülődéssel. közben mesélt.
– Akkor még kocsin jártunk Pestre – mondta. – Selmecről nemrég jöttem meg. Kutya hideg volt. Kellett volna egy disznó. Persze, engem küldtek ki. Mutassam meg, mit tudok. Amellett a vadőrök is disznó után jártak. Szerencsém is volt, de értettem is a dolgom. Délben, mikor hazamegyek félig megfagyva, az erdőmester mosolyog.
– Sokan vannak odakinn? – mondja.
– Elegen – mondom -, de a disznóért mehet a kocsi.
Hát amikor meghozták! Volt gratulálás, merterős két mázsa volt.
– Szép idők voltak – és megállt egy pillanatra, hogy kinézzen az ablakon a ködbe, mintha ott lehetne látni még a régmúlt dolgokból.
Szürcsölgettük a teánkat, és valami békés, mély csend úszkált körülöttünk. A bútorok, a falak mintha közelebb hajoltak volna hozzánk, és mintha belőlünk is emlékeket szívtak volna az éji órákra, amikor egymással beszélgetnek.
Puha és homályos volt minden, ami körülvett bennünket, és gondolatban ilyen öregséget szántam magamnak.
Később aztán Péter bácsi panaszkodni kezdett. Először a reumájára, aztán egész elhibázott életére.
– Úgy éltem, mint egy kivert kutya, és úgy is halok meg. Példát vehetsz rólam – mondta. – Te még fiatal vagy – és keserűen legyintett a levegőbe.
Az előbbi kedves hangulat megkeseredett köztünk. Most valami penészszag úszkált a levegőben, és az öreg bútorok is öreges irigységgel néztek ránk, akik már untuk egymást.
Az asztalon por, a sarkokban pókháló, és az ágyból kilátszott a lepedő széle, mely gyűrött volt és bizony – piszkos.
Az ajtó mellett sáros cipő, az ablakon fakó függöny, s a kályha csúnya, repedezett darabjait csak a szokás tartotta már össze.
Mi van velem? – kérdeztem magamtól. – Előbb még kedves és szép volt itt minden…
Az öreg is észrevette szemlélődésem, és keserűen mondta:
– Nézed, ugye! Hát ez bizony ronda odú, és csak magamfajta vén kutya marad meg az ilyen ólban…
– De Péter bácsi!
– Látom a szemeden. De … igazad van – és türelmetlenül dobolt az asztalon. Terhére voltam.
Mi történt itt?
Ekkor a szemem az ablakra tévedt. Homályos üvege csillogott, amennyire tudott. Látni lehetett az erdő minden fáját. Az ágak fürödtek a fényben, a cinkék vidáman cincseregtek. A hegyek és völgyek felett pedig szemvesztő fényességben úszott a nap.
De a köd, a mi mindent megszépítő, ónos, öreg ködünk itthagyott bennünket panaszunkkal, keserűségünkkel, kivilágosodott rongyosságunkkal, öregségünkkel.
Alig búcsúzunk. Az ajtóban Péter bácsi szeme elé kapta a kezét, mert a fényesség szinte megütötte.
– Hát nem undorító?
Amikor visszanéztem, láttam, amint húzta az ablakokra a függönyöket.
Én pedig elindultam a napsütésben, csüggesztő ragyogásban hazafelé.
A sárga leveleken ragyogott a harmattá vált dér, mert – amint mondom – akkor már november volt, amikor az elárvult határban csak a pipiske sírdogált, és a vadlibák kiáltanak a mezőknek távoli üzeneteket.