Nyolcadik stáció – A föltámadt Jézus megjelenik Tamásnak

A föltámadás tanújává válás útja

• Méltó a Bárány, akit megöltek,
• hogy övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

„Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus. Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt.” (vö. Jn 20,24-29)

Ez a húsvéti stáció olyan káprázatosan gazdag, ez a megjelenés annyira magával sodró – és valóban magával sodorja Tamást is, akit Jézus felszólít arra, hogy szent sebeit megérintse –, hogy alig tudunk már figyelni más, szintén lényeges történésre, mert lefoglal a tapintás érzékének Pünkösdje, megigazulása, s egyben az a szolgálat, melyet az értelemnek és a hit- születés csodájának tesz. Szent lehet az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.

Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!” Nem valószínű, hogy ezek után valóban megérinti Jézus testét. Már maga a felszólítás, a lehetőség a szellem és a lélek érintése.

Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került egzisztenciális érintkezés.

De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor kijelentette, hogy nem hisz. Az Úr fölszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” S valóban, megszületik szívében a hit, s vele együtt a remény is, hiszen Jézus halálával azt is elveszítette. És Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én uram, én Istenem!” Ez az enyém a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert nem azt mondja: én testvérem, én barátom, én mesterem – hanem én Istenem, ami egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.

Nem kevésbé fontos esemény, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Megfigyelhetjük János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Ebben megérezhetjük, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet, amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét. Ne feledjük, Jézus azért halt meg – ahogyan Szent János evangéliuma mondja –, hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.

A bűn nemcsak Istennel, hanem egymással való szakítás is. Most, hogy Istenhez szabad utunk van Jézus Krisztus által, egy új emberiség alakul, amelynek középpontja Krisztus, tengelye pedig a Krisztusban valóban hívők közössége, akikben új, közös, isteni természet