- Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
- Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.
A kereszt egyre nehezebb. Az átvirrasztott éjszaka után, a korbácsütéssel teli háttal, a Sátán visszhangzó kacaja mellett, köpködő emberek között alig lehetséges talpon maradni az úton.
Jézus keresztútja a mi életszentségbeli haladásunk jelképes leírása is.
Amikor az ember elindul az életszentség felé vezető úton, afelé, hogy mint búzaszem, meghaljon és termést hozhasson, akkor emberi tökéletlensége folytán többször elesik. Először azért, mert még gyenge. Azután megerősödik, már az útja felét bejárta és mégis visszaesik. Pedig már nem ugyanaz, aki régen volt, már régen nem is az a gyarló ember. És mégis…mégis elbukik újra, mégis előjönnek régi apró vétkek, gyengeségek a kísértésekben, mégis rést hagy ezekkel a gonosznak, az pedig a legfurfangosabban lép az életébe. Az ember pedig újra elesik, újra ott van a porban, mintha meg sem történt volna mindaz az út, ami már mögötte van.
Minél közelebb jutottunk Istenhez az életünkben, annál méltatlanabbaknak érezzük magunkat Hozzá egy-egy kisiklás után. Azt gondoljuk, elbújnánk, mint Ádám, mert így nem nézhetünk többé az Úr szemébe. Hiszen mi már régóta tisztában vagyunk azzal, hogy ki Ő és hogy mit tett értünk. Talán már a jelenlétét is megtapasztaltuk. Talán már azt is megértettük, milyen munkára hívott meg minket. Talán már elképzelhetetlen volt nem a szentség útján járni. És mégis történik valami, ami miatt elbukunk.
Jézus az Isten Fia volt, mégis elesett. Másodszor is elesett. Én csak egy ember vagyok, hogy is maradhatnék állva egyedül a saját erőmből? Minden bukás alázatra tanít engem. Arra, hogy az ember míg a földön él, maradjon csak ember. Ne akarjon szentnek látszani, legyen tudatában a tökéletlenségének. Legyek hát tisztában a gyengeségeimmel, nem én vagyok a Megváltó, én csak a nyomában járok.
Jézus szó nélkül újra talpra állt, hogy cipelhesse értünk a nehéz keresztet tovább. Én maradhatok a porban, de akkor itt véget ér a keresztutam, véget ér az életszentség álma, véget ér a szeretet áramlása, megmerevedve a halál vár rám, és minden áldozatra is, amit eddig hoztam. Ezért akárhányszor bukom el az úton, és akármennyire szégyellem, – keljek fel, poroljam le magam, vigyem oda bűneim az Úr lábához, adjam neki a gyengeségeim, tisztuljak meg a bűnbocsánatában, aztán minden erőmmel kövessem tovább.
Sose felejtsem el, hogy van hová lépnem, hiszen maga Jézus járt előttem és otthagyta lábnyomait nekem a porban. Ha meg is torpannék, ezeket kell keresnem.
- Könyörülj rajtunk, Uram!
- Könyörülj rajtunk!