Az én Jézusom a Krisztus, – aki él!
Életet ad nekünk! Feltámadván,
feltárta az emmauszi két
reményt vesztett tanítványnak
a róla szóló jövendölések igazi értelmét.
(Lk 24, 13-35)
Történetükben, – akár rácsodálkozva is, –
saját életünkre kell ismerjünk.
Egész életünk, – a mi Emmausz-járásunk.
Bárcsak úgy végződne az is, mint ahogyan
az a mai evangéliumban áll.
Ezek a tanítványok is reméltek.
Most azonban reményvesztettekké váltak.
Akárcsak mi, akiknek reményei
még csak folyamatában vannak.
S alig látjuk, hogy hogyan érik el céljukat.
Sokszor érezzük azt,
hogy a további akarásnak nincs értelme.
Sok-sok szép reményünk elveszett a múltban.
Ők is, – Akiben reméltek, – kereszten végezte.
Reményeik, – sírban eltemetve.
S ekkor, – haladva Emmausz felé,
lángoló szívvel beszélgetnek az Idegennel.
Alkalmat adnak Istennek,
hogy szóba álljon velük.
Akárcsak mi!
Istenünk bennünket szeretve szól hozzánk,
– már akkor, – amikor mi még halottnak hisszük.
Amikor még zavarosan pislákoló szívünkkel
nem ismerjük fel Őt.
Mert aki csak önmagával van elfoglalva,
kinek szíve reménytelen,
annak a szívében és lelkében
alig marad hely Isten és a másik ember számára.
Az Úr pedig jön velünk, – még akkor is,
ha mi menekülni szeretnénk előle.
Hogy a reménytelenség örvényéből
kimentse életünket.
Hogy újjászülessen lelkünk.
Ám mielőtt ez megtörténne,
– a várakozás csöndjében, –
az Úrnak, – jóságával teli szívéhez illően, –
ki kell tudjuk mondani:
„Maradj velünk, mert esteledik,
és már lemenőben a nap.”
Az utánunk nyúló Úrban,
meg kell lássuk a zarándok testvért.
Mint életutunk végső Célját.
S Őt kell hívnunk, – vendégünkké.
Vele kell megtörnünk a kenyerünket.
Akkor ünneppé válik életünk,
– a közösség Ünnepévé!
Akkor fogjuk felismerni az Urat!
Aki valóban feltámadott!
A világnak mélységesen mély sírjából,
és a mi lelkünk
reménytelenségének gödréből.
Az Úr, bármennyire is áttüzesíti szívünket,
lelkünket, alapjában véve
sokszor ismeretlenül lépked mellettünk.
Életünknek igazi, nagy eseménye,
– a felismerés, – talán még hátra van!
S a holt reményekből menekülve,
annyiszor egyedül találjuk magunkat.
Az Úr pedig, – mindig velünk halad.
Feltárja Szavának és életünknek értelmét.
Keresztig menő szeretettel
vezet bennünket Emmauszunkba,
hogy a Kenyér megtörésében felismerjük Őt.
S megérkezzünk, – az örök Ünnepbe!
(Csukor Árpád)