Szeptemberben ünnepeljük évről évre Szentírás vasárnapját. Szent Jeromos írja: „Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust!” Szívbemarkoló, kemény szavak ezek,
melyek talán lelkiismeretvizsgálatra ösztönöznek.
Egyházunk minden évben megajándékoz bennünket ezzel az ünneppel, és feltehetjük magunkban a kérdést, vajon a tavalyi Szentírás vasárnapja óta előrébb haladtam-e a bibliaolvasásban?
Mert ha nem haladok folyamatosan Krisztus felé, akkor bizony nemhogy megállok, de a valóságban távolodom tőle.
Az egyház mindig is úgy tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét. A II. Vatikáni Zsinat különösen is hangsúlyozza, hogy a szentmise igeliturgiájában Krisztus éppolyan
valóságosan jelen van, mint az áldozati liturgiában. Mégis megengedjük magunknak, hogy késve, akár a mise közepén essünk be a templomba, megfosztva magunkat attól, hogy meghallhassuk az élő Isten üzenetét, melyet arra a napra nekünk készített.
A Szentírás nem más, mint Isten „szerelmes levele” hozzánk. Ebben van leírva, hogy mennyire szeret, hogy mi a célja az életünkkel. Öreg falusi házakban, gyermekkorunk
élményei közé tartozik, amikor megtaláltuk azokat a megsárgult levelezéseket, melyeket szüleink, nagyszüleink írtak egymásnak jegyességük idején. S ezeket a leveleket ők újra és újra elővették, elolvasták, jóllehet már kívülről tudták, mégis újra és újra átélték, ízlelgették azokat a szavakat, melyeket egymás iránti szeretetük ihletett.
A mennyei Atya „szerelmes levele” ott van a polcunkon, porosodik, napok, hetek, hónapok telnek el anélkül, hogy kinyitnánk, s közben kesergünk, roskadozunk terheink miatt, holott Isten gyógyító szeretete csak egy karnyújtásnyira van tőlünk.
Kis harapnivaló tehát számunkra, egy-egy morzsa, mely hetekre kitart, vagy pedig mindennapi kenyér, amiből életünk forrásozik?
Nemrégiben, orvosi rendelőben várakozva valaki kinyitotta mellettem a Bibliáját. Melegség ömlött el rajtam, a hála és az öröm szavai: „Uram, oly boldogító, hogy más is
szomjazza a te közelségedet, a te élő szavadat.”
Ez a hónap, most az iskolaév kezdetén, meghív Isten élő szavának szomjúhozására, meghív, hogy ne elégedjek meg egy kis futólag bekapott gyors harapnivalóval, hanem engedjem, hogy mindennapi táplálékom, örömöm, boldogságom legyen, mely irányt szab életemnek, és indít, hogy ne csak olvassam, hanem váltsam életre a mindennapokban is.
Gáspár István atya
A cikk megjelent a Tanúság c. lapban (a Nagymarosi Egyházközség Hírlevele, 2013. ősz)