Dacos kamasz voltam egykor,
ki mindent jobban tudón
nézett felsőbbségesen,
a gyertyákból görbített gallérra,
régi babonának vélve,
hogy miért óvjuk csak a testet,
hogy kerüljön el minden nyavalya,
gondolva arra,
hogy elvágott torkod vére,
miért nem a bűntől óvjon minket?
A hazugság, a rágalom,
a nyelv minden bűne
nem sokkal súlyosabb-e,
mint a testnek betegsége,
mire korunk már ismeri a gyógyszert?
Miért nem azt kérjük,
hogy ezektől tisztíts meg?
Mégis itt állok, lassan lépdelve,
körülvesz a templom
februári fagyos hidege,
kezemben fiam keze.
Hét éves még,
gyermeki hittel bízva
várja a csodát,
hogy a különös gyertya fénye,
s a pap által mondott varázsos szavak,
megóvják őt,
minden bajtól-rossztól,
torkát kínzó nyavalyától.
És már nincs meg bennem
kamaszos, dacos hitem,
csak apaként kérlek,
óvd meg őt,
vértanú, Szent Balázs!
Hogy ne kelljen állnom
ágya mellett tehetetlen,
várva, hogy a fájdalom, s a láz
elhagyja végre kicsiny testét.
Hogy apja fiaként,
Isten kedveltjeként,
élje majd életét,
s a hitet,
mit magam gyarló módján
próbálok adni neki,
a teljességben élje meg!
Amen.