Uram, hálát kell adnom Neked.
Hálát kell adnom mindenért,
ami oly sokszor természetes,
és mivel van és létezik – néha kihoz a sodromból
engem, a hálátlan gyermeket.
Te pedig hallgatsz és elhalmozol,
meg sem várod, hogy látom-e.
Uram, hálát adok Neked gyermekeimért
ha néha rendetlenek is, de élnek és egészségesek.
És ha egyszer nem lesznek azok,
kérlek, Te hordozd őket a tenyeredben.
Hálát adok a családomért,
ha próbára is teszik néha szeretetemet,
ők adják a védőburkot a világ elől.
Hálát adok Neked, hogy adtál társat,
aki vigyáz rám és akire vigyázhatok.
Ez sem olyan természetes már a mai világban.
Hálát adok a testvérekért,
a tévelygőkért és a Hozzád közel állókért is.
Add, hogy mindig Veled együtt
lehessek jelen az életükben,
és akiket nehéz szeretnem,
szeresd őket Te az én szívemmel, Uram.
Hálát adok Neked, hogy van hol laknom,
mert van, akinek ez nem adatik meg.
és hálát adok azokért a tárgyakért is,
amik megkönnyítik az életem.
Hálát adok, hogy mindezt használhatom,
még ha gyakran el sem tűnődöm rajta,
mert természetesnek tűnik –
vagy csak balgán bosszankodom,
amikor elromlanak vagy munkát adnak.
Hálát adok, hogy van annyi pénzem,
amivel a szükségeset mindig biztosítani tudom.
Hogy van mit ennünk és
van kit szeretnünk.
Hogy van aki türelemre tanít,
és mindig van aki gyenge, aki fél vagy akinek fáj, –
így mindig van, akiért imádkozhatok.
Hálát adok, hogy nem engedsz pihenni,
munkára hívsz és elintéznivalókat adsz,
hogy benne mindig újra odaadhassam magam
és ezzel együtt – még ha nehéz is – ,
mindig egy kicsit jobb lehessek.
Hála azokért is, akik helyettem végzik el a munkát,
a traktorosért, a szemétszedőért,
a pékekért, és még sok más emberért,
akik értenek ahhoz, amihez én kevés vagyok.
Hálát adok a teremtett világért,
a levegőért, amit nap mint nap tudattalanul belélegzek,
az éltető vízért, ami kiborít egy esős napon.
Azért, hogy növekedni tud a termés,
hogy virágok táncolják körbe a tájat
és narancssárgák a naplementék.
Hogy a csirkék tojnak, a kutyák ugatnak,
és éjjel lepkék szállnak be az ablakon.
Hogy télre mindig tavasz jön, és éjjelre nappal,
és minden emberre süt a nap, –
mert törvényeidbe beleszőtted,
hogyan éltess minket, balgán vakokat.
Hálát adok az életemért,
az egészségemért, amire vigyáznom kell,
a testemért, ami lelkem templomaként
– ha néha rogyadozva is – ,
de élni enged ebben a múlandó világban.
Azt hiszem, még jobban kell becsülnöm és
még jobban kell vigyáznom rá, Uram.
Hálát adok a lelkemért,
ami az élet csatáiban Hozzád simul,
amit megedzel a nehézségekben,
és amit bűnbocsánatoddal újra meg újra
tisztára moshatok.
Hogy sírni enged, amikor sírni kell,
és megremegve ujjong,
amikor átjárja szereteted.
Hogy áldott szentségeiddel kényeztethetem
és Te új életre hívod, ha innen menni kell.
Áldott légy Uram, Te, akit fel sem foghatok,
mert szóba állsz velem,
megbocsátasz és szeretsz.
Szerettél akkor is, amikor én még nem ismertelek.
Hála és dicsőség Neked, Mindenható!
Köszönöm, hogy minden reggel újra
és újra élni engedsz,
engem is és a szeretteimet.
Hogy újra kivilágosodik és újra kezdhetünk:
indulva a világ útvesztőjén
cselekedni Érted Uram,
megmutatni Téged és a jóságodat.
Adj Uram minden nap kellő alázatot,
hogy észrevegyem amit adsz –
mert sajnos gyakran nem gondolok erre.
Csak most sejtettem meg,
és remegtem bele,
mennyire
méltatlanul
halmozol el
ajándékaiddal.
Fotó és írás: Szeder Bernadett (Pannonhalmi Főapátság levendulakertje)