Az én Jézusom a Krisztus, aki
hegyi beszédében mondta ezt:
„Ne mondjatok ítéletet senki fölött,
s akkor fölöttetek sem
ítélkeznek.” (Lk 6, 37)
„Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.”
Reményik Sándor szól így versében,
és utána is erről beszél:
… ne bíráljak, – erényt, hibát
összhangnak lássak.
… Add, hogy minél halkabb legyek,
csak a szükségeset beszéljem.
… Ne legyek más, mint
egy szelíd igen vagy nem,
… szelíd lepke,
mely a szívek kelyhére ül.
A megítélés szeretetlenség.
Senki nem láthatja, mi van
a másik ember szívében!
Hogy jönne az ember ahhoz,
hogy ítéletet mondjon a másik ember felett?
Ez egyedül csak Istenre tartozik!
Jézus valójában összeköti
az ítélkezés feletti figyelmeztetését
a mások iránti megbocsátó
lelkületre való felhívással.
Elgondolkodhatunk azon, –
vajon miért is mondta Jézus,
hogy ne ítélkezzünk…
Mindennapi életünkben
alkalmazható ez?
Mert nagyon úgy tűnik, –
szükséges ítélkeznünk,
ha nem akarunk tétlenek maradni
a problémákkal szemben.
Sőt, – mintha az ítélkezésről való lemondás
közömbösséghez vezetne életünkben.
Jézus nem arra biztat bennünket,
hogy csukjuk be a szemünket
és hagyjuk a dolgokat a maguk útján.
Jézus kérését annak fényében kell látnunk,
hogy az életben, – aki mást megítél,
az nagyon sokszor
ugyanabban a dologban hibás.
Azért látjuk meg sokszor másokban
oly hamar pl. a képmutatást és a rosszat,
– mert azok szívünkben is jelen vannak.
Alázatosság szükséges, – annak belátása,
hogy mindazon hibák, melyek másokban
oly szembetűnőek, –
bennünk is jelen vannak.
S ha éppen valóban nincsenek,
– könnyen lennének, ha Isten kegyelme
nem segítene, hogy ne legyenek.
Ki merne közülünk Isten elé állni azzal,
hogy úgy ítéljen meg,
mint mi ítéljük embertársainkat?
Megnyugtató, boldogító
és hálára serkentő tudat bennünk,
hogy Isten minket, –
Jézus Krisztus értünk elszenvedett
áldozata alapján ítél meg.
Szép farsangi vasárnapot,
– Mindnyájunknak!
(Csukor Árpád)