Az én Jézusom a Krisztus, aki az
Őt körülvevő néphez beszédet mondva
ezt mondta: „A szív bőségéből szól a száj.”
(Lk 6, 45) A szívről szólt,
miről a Szentírás közel ezerszer tesz említést.
Legtöbbször jelképes értelemben.
Ebben az esetben is azt mondja,
hogy beszédünk feltárja,
milyenek vagyunk valójában.
Szavaink tükrözik az érzéseinket
és gondolatainkat, – az egyéniségünket.
Ha valaki embertársáról elítélőn fogalmaz,
az valójában saját rosszindulatát mutatja ki ezzel.
Aki pedig a jót veszi észre inkább embertársában,
arról jogosan gondoljuk,
hogy jóindulat él szíve mélyén.
Kinek beszéde durva, – az is,
rossz indulatokkal teli szívéről árulkodik.
Az olyan embernek, aki
csak negatívan viszonyul embertársaihoz,
annak félelemmel van tele a szíve.
Akinek minden megszólalása dicsekvés,
arról megállapíthatjuk,
hogy bizonytalansággal van tele a szíve.
Ha valakinek durva és mocskos a beszéde,
annak szíve is biztosan tisztátalan.
Aki viszont szinte mindig bátorítja,
jóra serkenti embertársát,
róla tudhatjuk, – öröm van a szívében.
Akinek kevés a szó az ajkán
és az is mindig kedves, – arról tudhatjuk,
hogy a szíve szeretettel van telve.
A szép szívből eredő választékos beszéd
visszahat a beszélőre magára is.
Gazdagítja és nemesíti jellemét.
Az olyan ember, aki keveset szól,
sőt feleslegesen soha, –
az nem hűti ki szívének
szeretet kemencéjét.
Gondolatainkkal
– néha jobban, néha rosszabbul, –
meg tudunk küzdeni,
de a már kiejtett szavainkat
nagyon nehéz el nem hangzottá tenni.
Erősen hatnak környezetünkre,
sőt ránk magunkra is.
Jézus teljesen tisztában volt
az emberi szív tulajdonságaival.
Sőt Neki is, – érző emberi szíve volt.
És van!
Az Ő Szentséges Szíve, –
tiszta, szelíd, alázatos,
értünk adott, az Atyának átnyújtott,
de ugyanakkor meleg és érző Szív!
Aki észreveszi,
átérzi a mi nyomorúságainkat,
szenvedéseinket, örömünket, bánatunkat.
Igyekeznünk kell
az Ő Szívén keresztül látni, érezni.
Csak ha az embertársban fel tudjuk fedezni
az érző szívű Urat, –
akkor lesz szép a szavunk
és szép az élet bennünk.
Ha nagylelkűen képesek leszünk
a mások hibáitól eltekinteni,
ha a jót próbáljuk bennük meglátni
és felszínre hozni,
akkor reménykedhetünk abban,
hogy amikor majd Isten színe elé kerülünk,
Ő is így fog ránk tekinteni.
(Csukor Árpád)