Az én Jézusom a Krisztus, akit a Lélek
a pusztába vitt, ahol a sátán megkísértette.
A kísértést elutasítva mondta neki Jézus:
„Írva van: Uradat, Istenedet imádd,
és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8)
Istenünket felismerve első kötelességünk
a benne való hit, a neki kijáró imádás.
Hódolatunk és dicsőítésünk kifejezése,
uralma kizárólagosságának elismerése.
A sátánnak szóló mondat,
mint a Tízparancsolatban az első,
nem azt mondja, mit ne tegyünk,
sokkal inkább azt, hogy mit tegyünk.
Mert igaz ugyan,
hogy lehet próbálkozni azzal,
hogy másnak szolgáljunk,
de eredményt az nem hoz.
Hány és hány ember életének középpontjává,
– tehát bálványává, – válik a pénz,
a munka, a szex, vagy valamilyen
szenvedély, – és az vezérli őket.
Az első és legfőbb parancsolat
a Tízparancsolat ünnepélyes nyitánya!
Isten tudomásunkra hozta, hogy Ő van!
Az egyetlen és igaz Isten elsőként
a választott népnek tárta fel dicsőségét.
A napnál világosabban kitűnik
Isten jogos követelése, hogy Őt
az értelmes ember ismerje fel,
szeresse és imádja!
Hisz előtte senki és semmi sem volt.
Mindent „legyen” szavával hozott létre.
Nagyságát hirdeti, Őt dicsőíti
az egész teremtett világ.
Mindent célszerűen elrendezett.
Kezdve a láthatatlan atomrészecskéktől
egészen a legnagyobb égitestekig.
A teremtésben minden az Isten
dicsőségéről, bölcsességéről beszél.
Isten teremtett engem is.
Nem akkor születtem, amikor eszembe jutott.
Most is Tőle, szerető gondviselésétől függök.
Minden szívdobbanásom, sóhajom
erősítő vigasza annak az isteni szónak:
én vagyok a te Istened, alkotód,
gondviselő mennyei Atyád!
Életünknek istenközpontúnak kell lennie.
Vele vagyok gondolataimban, imáimban,
jó cselekedeteimben; templomban,
munkahelyemen, mezőn vagy a betegágyon.
Minden életkörülményemben!
Isten jelenlétében akarok élni, dolgozni,
szenvedni, szeretni, imádkozni,
és majd egykor meghalni.
Mi isteni nemzedék vagyunk!
Szikra van bennünk Istenből,
és ez a mi halhatatlan lelkünk.
Lelkünk pedig visszavágyik hozzá,
a Teremtőhöz. Lelkünk olyan,
mint a hegyi forrás erecskéje,
mely feltartóztathatatlanul tör az óceánba.
Őt, – és csak Őt imádva akarok haladni
Istenemnek Szeretet-óceánja felé!
(Csukor Árpád)