Az én Jézusom a Krisztus,
aki a tékozló fiúról szóló példabeszédben,
ebben az ismerős a történtben,
az irgalmas Atyáról szól nekünk.
(Lk 15, 11-32)
A példázatok példázatának
és a Biblia szívének is szokták nevezni
ezt az evangéliumi részt,
mely a világirodalom
egyik legszebb novellája is.
A törvénytelenül kikért és eldorbézolt
örökség útján a moslékvilág szintjére süllyedt
de ott őszintén magába szálló,
bűnére rádöbbenő tékozló feláll,
hogy Apjához,
– kiben bízva bízott, – visszatérjen.
Tudom, hogy a példázat
a megbánás szükségességénél is
jobban beszél
Isten megbocsátó szeretetéről.
Ám bevallom, –
engem mindig jobban érdekelt
a történetben, – az otthon maradott fiú.
Annak farizeusi viselkedése.
Az idősebb fiú annak a képe,
aki igaznak tartja magát.
Ilyennek képzelték magukat
A Jézust körülvevő farizeusok és írástudók.
S hányan vannak ilyen emberek, – ma is!
És ami még szomorúbb,
hányszor ismerhetünk magunkra
az idősebb fiú alakjában..
Vele – egyszerűen, – nem lehet beszélni.
Ő nem akar örülni testvére hazatérésének.
Sőt kitapinthatóan megveti őt.
Még apját is igazságtalansággal vádolja.
Ő, – aki megérdemelt volna
otthon maradásáért olykor,
legalább egy kecskegidát,
– és nem kapta meg.
De annak, akinek semmi joga
szerinte, nem lenne többé,
– levágták a hízott borjút is!
Az idősebb fiú egyáltalán nem tudja,
mi a kegyelem és mi a megbocsátás.
Közöttünk is hányan vannak, – ilyenek!
Akik jónak és igaznak tartják magukat,
és nem gondolnak arra,
hogy nekik is szükségük van megtérésre!
A történetben szereplő apához hasonlóan
Isten is tárt karokkal várja azokat,
akik megbánják bűneiket.
Micsoda ígéret!
Isten kész elfogadni a megtérő bűnöst!
Az idősebb testvér alakjában
Krisztus, – egy egészen másféle
lelkületű emberről beszél.
Az idősebb fiú magát tartja
a jobb gyermeknek.
Pedig egyáltalán nem az!
Nem osztozik atyja örömében,
amikor a tévelygő hazatér.
Sőt az örömünnepség felkelti irigységét.
Még testvérének sem ismeri el az érkezőt.
Ez a két mélységes tanulság
rejlik a történetben
Sok-sok máson kívül…
Ha bármelyikünk letérne Isten útjáról,
van lehetősége alázatosan
visszatérnie az Atyához.
Újra elnyerheti annak tetszését!
Nekünk is örülnünk kell minden megtérőnek,
aki őszintén megbánja a bűnét
és visszatér az atyai házba.
Hisz az a testvérünk, aki „halott volt,”
életre kelt, és aki elveszett, megkerült.
(Csukor Árpád)