Az én Jézusom a Krisztus,
aki szenvedésének előestéjén
így szólt apostolaihoz:
„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a
húsvéti vacsorát elköltsem veletek,
mielőtt szenvedek.” (Lk 22, 15)
Az Úr már a következő napokra gondol.
„…arca felhős lesz a gondtól.”
„Hallgatás virraszt az asztalon,
az olajfák felől a fuvalom…”
„Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Júdás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!”
„Csak egy nyugodt.
Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret!”
Írja e sorokat Juhász Gyula…
(Az utolsó vacsora)
Mi pedig, ha odaképzeljük magunkat
ama vacsorára, – a vágyó szavak fényénél
beleláthatunk Isten Szívébe.
S oly hamar kiviláglik előttünk,
mire is vágyik Jézusunk…
Arra, hogy ezen a vacsorán,
– mielőtt szenvedésének napjai érkeznek, –
együtt legyen övéivel,
hogy nekik szeretetének teljességét bemutassa.
Arra vágyott, hogy eljusson övéihez
a szeretet teljessége.
Üzenete, – az egész emberiséghez.
Testi fájdalmai előtt
ezen az estén megrendült a lelke is.
Hisz egyvalaki,
– és majd utána sok millió, – elárulja őt.
Akire a művét bízta,
háromszor is megtagadja.
Jól tudta mi vár rá.
S azt nem vonakodott vállalni.
Értünk áldozatot hozni.
Mert nincs szeretet áldozat nélkül!
Aki valakit, vagy valakiket igazán szeret,
ezt oly könnyen beláthatja.
Szükséges áldozatot hozzunk azokért,
akiket szeretünk.
Maga Isten is így tudott rajtunk segíteni.
Szenvedésben szeretetből
közösséget vállalt velünk.
Azon az estén Ő mindezt tudta.
Mégsem magával törődött.
A hangsúlyt arra fektette,
hogy nekünk a szolgáló szeretetet,
az alázatosat, a mindent odaadót,
– megmutassa.
Meg tudjuk ezt érteni?
Fel tudjuk ezt fogni?
Így kellene gondoljunk mi is
saját halálunkra.
Vágyakozva rá.
Nem a szenvedésére, hanem
Atyánkhoz való hazaérkezésre.
E hit nélkül életünk
és attól való búcsúzásunk,
félelmetes és könyörtelen.
De e hitben és a Találkozásra való
vágyakozásban megélt élet, – örömteli!
Ezt a Találkozást gyakorolja az,
aki él ezen az Utolsó Vacsorán
szeretetből alapított Eucharisztiának,
a Szeretet Szentségének vételében.
Az Úr erre vágyott!
Hogy felkínálhassa Magát,
– Testét és Vérét!
„Ízleljétek és lássátok, – milyen édes az Úr!”
Áhítatban kellene elnémuljunk
ezekben a napokban!
Az Önmagát velünk megosztó
Jézus előtt térdelő áhítatban,
aki szeretetében megmossa
a bűneink sarában taposó lábainkat.
Hogy mindezt megtanuljuk Tőle!
És önmagunkat átadni Neki!
Az embertestvért pedig így szeretni!
Boldog örömben, – már itt, és így ünnepelni!
Mindezt kívánom szeretettel mindnyájunknak:
(Csukor Árpád)