Az én Jézusom a Krisztus, aki alig
néhány órával elfogatása előtt,
az Utolsó Vacsora befejezése előtt,
mintegy végrendeletéül jelentette ki:
„Arról tudják majd meg,
hogy tanítványaim vagytok,
hogy szeretettel vagytok
egymás iránt.” (Jn 13,35)
A jézusi szeretet nagyon konkrét.
Döntésekről és tettekről szól.
Arra hív, hogy akkor is szeressük
a másik embert, amikor az nem tud
kedves lenni velünk.
Amikor nem tudja meghálálni szeretetünket.
Mi csak akkor leszünk Jézushoz hasonlóak,
ha megtanulunk ilyen nagylelkűen szeretni!
És hozzáteszi: arról tudják majd meg
a körülöttünk élő emberek,
hogy tanítványai vagyunk,
ha szeretettel vagyunk egymás iránt!
Ez tehát a Jézust követők
igazi megkülönböztető jegye.
És mivel, – sajnos ezt be kell ismerjük, –
ez nagyon sokszor hiányzik belőlünk,
a világ ezért nem tudja felfedezni bennünk,
– és az Egyházban, – Jézus Krisztust.
Mi keresztények, Jézuskövetők, állandóan,
minden nap, vizsgázunk ebből a szeretetből.
Reggel még talán csak a házastársunk,
azután a gyerekeink, majd munkatársaink,
szomszédjaink, azután a boltos, a postás,
vagy aki telefonon keres bennünket …
Egyre újabb és újabb emberek …
Talán ismeretlenek is, akikkel
csak egy-egy pillanatra találkozunk…
És talán éppen azért
küldi utunkba Isten őket,
hogy megtanítson valamit általuk.
Vagy, hogy mi nyújtsunk szeretetet feléjük!
Szeretni képes az ember, – hit nélkül is.
Mert az ember,
– szeretetre teremtetett és képes is szeretni.
Ez az istenképűségéből ered.
Abból, hogy a szeretet Istene
a saját képére teremtette az embert.
A szeretet, – ebből fakadóan az embernek
legsajátosabb hivatása és képessége.
Minél kevésbé alakítja életét Isten képmására,
minél kevésbé hangolódik
az imádságban és lelkületében Istenre,
annál kevésbé működik teljesen és
egészségesen, – a szeretetre való képessége.
Jézus szeretetében jelen van
a megbocsátási készség
és odaadás azok iránt is,
akik a legkevésbé érdemlik azt meg.
Akkor is amikor
gyűlölet nyilvánul meg vele szemben.
Ha mi is igyekszünk erre a
feltétel nélküli szeretetre törekedni,
amely szenvedni is képes
a másik emberért,
akkor biztosak lehetünk abban,
hogy ez feltűnést fog kelteni,
ráirányítja az emberek figyelmét életünkre,
és felfakasztja sokak szívében
és ajkán a kérdést:
„Hogyan? Miért?
Kinek az erejében képesek ezt megélni?”
(Csukor Árpád)