Az én Jézusom a Krisztus, aki egy
farizeus házába tért be, hogy nála étkezzék.
Megfigyelve a meghívottak viselkedését,
arról kezd szólni,
hogy jobb az utolsó helyek egyikét elfoglalni.
Ekkor lesz lehetőség arra, hogy a vendéglátó
megtisztelő módon feljebb,
vagy akár az első helyre hívja
a sor végén ülőt:
„Barátom, menj följebb!” (Lk 14, 10)
Hamis alázatosságot állítana elénk Jézus,
– példaként? Biztosan nem!
Az igazi alázatról és szerénységről,
az érdekmentes magatartásról szól.
Ne törtessünk az első helyek felé!
Értékeink valós tudatában várjuk ki,
hogy felismerjék mások is azokat.
Az alázatosság, amiről az Úr beszél,
úgy tűnik, manapság nemcsak elhanyagolt,
hanem nagyon félreértett erény is.
Az alázatosság pedig elsősorban
az igazság felismerése.
Nem meghunyászkodás, hanem igazságérzet.
A kérdés ugyanakkor az,
egyáltalán van-e értelme mai,
törtető világunkban
a szerénységnek, az alázatosságnak?
Akad ma még olyan házigazda,
aki észreveszi a hátul meghúzódó,
ám mégis tiszteletreméltó vendéget?
A szerénység, a jó értelemben vett
megalázkodás így válhat javunkra.
Mert aki önmagában képes megalázkodni,
abban magasztaltatik fel Isten.
Bennünk kell növekedjen Isten, úgy,
hogy magunkat szerénységbe csendesítjük.
Ekkor dicsőül meg bennünk Krisztus,
az alázatban megélt életünk által!
Erre a szolgálatra szentelt fel bennünket
a keresztség szentsége is,
amikor Isten gyermekei lettünk.
Igazi nagyságunk nem abban áll,
hogy bármi áron mások elé kerüljünk,
hanem abban, mennyire vagyunk képesek
szerényen, de határozottan másokért élni.
Az való igaz, hogy e világ életében
ez nem valami természeténél fogva
érvényesülő életnorma.
Ez Isten országának a mércéje!
A jézusi alázat ugyanis nem
csupán egyszerű szerény viselkedés,
nem pusztán udvariassági forma.
A keresztény ember egész lényét átjáró,
helyes és az igazságnak
tökéletesen megfelelő lelkület!
Tegyünk szert rá, – mielőbb!
Szeretettel:
Csukor Árpád