„Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól” (1Jn. 1, 9)
A BŰNBÁNAT ÉS BŰNBOCSÁNAT AZ EGYHÁZ FELFOGÁSÁBAN
A lelki életünk egyik legfontosabb eleme a bűnbánat. Azonban ennek mibenlétét nem mindig értik pontosan az orthodox keresztények sem. Ebben az írásban szeretném áttekinteni a Szentséggel kapcsolatos azon kérdéseket, amelyekkel a leggyakrabban találkozhatunk a lelkipásztori gyakorlatban.
Mi tehát a Bűnbocsánat Szentsége? A bűnbocsánat az a Szentség, amely során a keresztény bűneit megbánja és megvallja a pap jelenlétében és Istentől bűnbocsánatot és bűnei alól feloldozást nyer.
Látjuk, hogy a Szentséghez két cselekedet szükséges: 1) Bűnbánat és bűnvallás; 2) Istentől felhatalmazást kapott pap általi megbocsátás és feloldozás. Az elsőről, vagyis a bűnvallásról Theológus Szent János apostol első levelében olvashatunk: Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól (1Jn. 1, 9). A másodikról – János Evangéliuma ír: Vegyétek a Szentlelket! – mondta az Úr az apostoloknak; akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak (Jn. 20, 22-23).
Az Evangélium tehát azonnal választ ad egy gyakran feltett kérdésre: miért kell elmenni a paphoz, hogy előtte mondjuk el bűneinket, hát nem elég csak magunkban, Isten előtt megbánni azokat? Látjuk, hogy nem, nem elég. Az Úr nem mindenkinek adott hatalmat a bűnök megbocsátására, hogy így elég legyen azokat csak gondolatban, úgymond Isten előtt megvallani. A bűnbocsánat hatalmát az Egyháznak adta, az apostoloknak, valamint utódaiknak, a püspököknek és a presbitereknek. Ahhoz, hogy a megbocsátás kegyelmével rendelkezők megismerhessék az ember bűneit, el kell nekik mondani, meg kell előttük azokat nevezni; vagyis a pap előtt meg kell vallani azokat és tanúságot kell tenni a megbánásról.
Az Egyház minden Szentsége egyesíti az embert az Egyházzal, vagyis Krisztus Testével; ez különösen igaz a Bűnbocsánat Szentségére. A bűn elszakítja az embert Istentől és az Egyháztól; a Bűnbocsánat Szentségében az ember bűnbocsánatot nyer és újra egyesül az Egyházzal. Ezért csak ebben az egyházi Szentségben szabadulhatunk meg a megbánt bűneinktől, nem pedig ezen kívül. Az Egyházon kívül, még ha az ember őszintén töredelmesen bánja is bűneit – nincs honnan feloldozást nyernie.
Felmerül a kérdés: mi a bűn? Miért rettenetes? Ezt megvilágosítva megértjük, hogy mi is történik valójában a Bűnbocsánat Szentségében.
MI A BŰN?
A bűn törvényszegés, – határozza meg Theológus Szent János (1Jn. 3, 4), vagyis Isten akaratának megsértése. Ezt helyesen kell megérteni. Isten akaratának megsértése nem ugyanaz, mint az engedetlenség a munkahelyi elöljáró iránt vagy az állami törvények megsértése. Isten akarata – nem direktíva, nem olyan parancs, amely formálisan kényszerít bennünket valamire. Isten akarata Isten teremtő cselekedete, az, ami a világ alapjában áll, az egész lét. Mi tudjuk a Szent Írásból, hogy Isten akarata nem valamiféle szenvtelen mindenható erő, hanem – jó, kedves és tökéletes (Róm. 12, 2). Ha cselekedeteinkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel megfelelünk Isten akaratának, ha szeretjük, keressük és végezzük azt, – akkor ezáltal részesülünk a világ elrendezésének kezdeti harmóniájából; ha az Isten által elrendelt rend szerint élünk, megfelelünk Istennek és az isteni élet szerint élünk, akkor elnyerjük a békét, a nyugodt lelkiismeretet, a belső (nem ritkán külső) boldogulást, boldogságot és halhatatlanságot. Ha pedig megsértjük Isten akaratát, azzal Isten elrendelése ellen fordulunk, vagyis leromboljuk, megrontjuk és kiforgatjuk önmagunkat és a világot. Ezek nem csupán elméleti fejtegetések: ez a dolgok objektív állapota. Jakab apostol írja: a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz (Jak. 1, 15), vagyis az abszolút jótól, igazságtól, szeretettől és szépségtől, vagyis Istentől való elszakadás miatt rombolást és megsemmisülést.
Felmerül a kérdés: hogyan ismerjük meg Isten akaratát? Isten akarata a Szent Írásban tárul fel előttünk, mindenek előtt az Új Testamentumban. Ha odaadóan olvassuk és tanulmányozzuk az Egyház e fő könyvét, akkor világosan meglátunk az ember erkölcsi és vallási állapotával kapcsolatban minden jót és rosszat, és az olvasottakat magunkra vonatkoztatva életünket Isten akarata szerint alakíthatjuk.
Az elkövetett bűn megsérti a lét törvényeit – elsősorban a szellemi törvényeket, és ezért az ember elkerülhetetlenül viseli a felelősséget. Ha az ember „kilép” a 15. emeletről az ablakon, hogy a levegőben átmenjen a szomszéd házba, akkor lezuhan – ilyenek a fizikai világ törvényei; e tekintetben teljesen mindegy, hogy mit gondolt és mint vélekedett ez az ember ezekről a törvényekről. Így van a szellemi szférában is: ha az ember Isten törvényeivel szembe fordul, akkor – akár tudatosítja az Istennel való szembefordulás bűnét vagy sem – viselnie kell bizonyos következményeket, például: a gőg miatt a kegyelem eltávolodását és a démonoknak való átadatást, a paráznaság miatt a lélek lerombolódását, a személyiség egységének felbomlását stb.
Természetesen különféle bűnök vannak, van nem halálos bűn (1Jn. 5, 16), de minden bűn – ha elkövetik – megrontja, rossz irányban változtatja meg Isten rendjét, ilyen vagy olyan mértékben elszakítja az embert Istentől és következményei vannak. Azonban Isten szeretete meghalad minden emberi tökéletlenséget és gyengeséget. Az Úr Jézus Krisztus az Egyházában megadta nekünk a Bűnbocsánat nagy és csodálatos Szentségét; az ember, ha tudatosítja bűneit, megbánja és megvallja azokat, akkor az Egyházban feloldozást nyert alóluk, – a Szentség hatására a bűn megsemmisül, kitörlődik a létből, a lélek meggyógyul és kegyelmi erőt nyer a bűnnel folytatott harcban; ami pedig a legfontosabb: visszaáll a közösség Isten és ember között.
A BŰNBÁNAT KÉT FAJTÁJA
A bűnbánat azonban nem csak Szentség. A bűnbánat mindenek előtt belső cselekvés, az ember belső munkája, amellyel felkészül és eljut a Szentséghez. Meg kell itt különböztetnünk a bűnbánatot, mint az Egyházba történő megtérést a bűnös életből, és a bűnbánatot, mint az Egyházban élő ember belső cselekvését: vagyis a bűnnel folytatott harcban a lélek erkölcsi erőfeszítését és önmagunknak a jóra való késztetését.
1. A bűnbánat, mint az Egyházba való megtérés. Az Evangéliumi örömhír hirdetése nem mással kezdődött, mint a bűnbánatra való felhívással. Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban (Mk. 1, 15), – ez az első, amit az Úr mondott, amikor megkezdte az örömhír hirdetését. Ezelőtt bűnbánatra hívott Keresztelő Szent János is, és még keresztelt is a bűnbánatra, vagyis a bűnösöket szimbolikusan megmosta a megvallott bűnöktől való megtisztulás jeleként. Az apostoli, vagyis az egyházi igehirdetés is a bűnbánatra való felhívással kezdődött. A Szent Lélek lejövetele után első igehirdetésében Péter apostol ezt mondta: Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát (ApCsel. 2, 38). Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket(ApCsel. 3, 19). A Szent Írás a bűnbánatot az Istenhez fordulás és a megváltás elengedhetetlen feltételének tekinti. Az Úr így beszél erről: De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek (Lk. 13, 3). A bűnbánat megörvendezteti Istent és kedves Őelőtte: nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre (Lk. 15, 7).
Miről is van szó? A „metanoia” görög szó, amely a Szent Írás fentebb idézett igehelyeinél az eredeti szövegben áll, szó szerint azt jelenti: „átgondolni”, a fogalom értelme pedig: a tudat, a gondolkodás megváltoztatása. Ez a szó többet jelent, mint egyszerű értelmi tevékenységet, itt akarat vezérelte „megtérésről” van szó, amelyben részt vesz az ember szíve, akarata és tudata; ez a „gondolkodásmód megváltozása, amely a viselkedés megváltozásához vezet”, méghozzá kimondottan az Istennel való kapcsolat értelmében: Istenhez, az igazsághoz és a jóhoz fordulás a bűnből és a hazugságból. Tehát a bűnbánat a szó szoros értelmemben a tudat, a gondolkodásmód és egész életünk határozott megváltoztatása, bűneink tudatosítása és elhagyása, Istenhez fordulás, és életünk új, evangéliumi alapokon történő elrendezése.A bűnbánat feltételez egy bizonyos lelkiállapotot: azt, amelyben az ember tudatosítja és megérzi, hogy Isten nélkül nem teljes értékű, bukott, fájdalmat érez a bűneinek terhei és az azoktól való rabság miatt – azt, amit Remete Szent Feofán „az Isten nélküliség legrosszabb állapotának” nevez; ezzel együtt érzi, hogy nem akar már úgy élni, ahogy eddig, hogy szüksége van Orvosra, kívánja lelkének gyógyulását.
Ha ilyen talajra, ilyen érzelmi állapotban hullik szívünkbe az Evangélium örömhírének kegyelmi magja, akkor az ember Istenhez fordul, – nem csak gondolatban, de egész szívéből befogadja Istent, eltelik Ővele és megszenteli egész életét. Ez az Istenhez fordulás mindenek előtt a Keresztség Szentségén keresztül történik; korunkban sok ember, akiket gyermekkorukban megkereszteltek, de nem neveltek keresztény életre, a Bűnbocsánat Szentségén keresztül lép az Egyházba. Ebben az értelemben nevezzük azt „második keresztségnek” vagy a „Keresztség megújításának, újraélesztésének”. A régi időkben a súlyos, halálos bűnöket elkövetett keresztények nyilvános bűnbánat és szigorú epitimia útján egyesültek újra az Egyházzal. Ma a bűnvallás mindig individuális, titkos.
2. A bűnbánat, mint erkölcsi cselekvés. A hívő a Keresztségen vagy a Bűnbocsánat Szentségén keresztül lesz az Egyház tagjává. Hogyan kezdje ezután elrendezni életét? Elvetvén a bűnt és egyesülvén Istennel, a Szentségekben kegyelmi adományokat kaptunk Őtőle, most pedig a mi feladatunk, hogy megőrizzük, növeljük és sokasítsuk ezeket az adományokat. Ehhez szellemi cselekvésre van szükség, tudatos erkölcsi erőfeszítésre önmagunkkal kapcsolatban. Erről szólt az Úr: A Mennyek Országát erővel kell bevenni és az erőfeszítést tevő elnyeri azt (Mt. 11, 12). Az erőfeszítés nyugodt, egyenletes és állandó kell legyen, hogy szüntelen növekedjünk Krisztusban, erőről erőre, fokozatról fokozatra haladjunk felfelé.
Ez az ideál. Az életben nem gyakran találkozunk ilyen fokozatos felemelkedéssel. Gyengék vagyunk, nem vagyunk képesek ilyen kitartásra, szüntelen belső erőfeszítésre; számos bűnös szokást szereztünk, amelyek majdhogynem egybeforrtak természetünkkel. Külső életünk elrendezése egyáltalán nem keresztényi, ellentétes az istenfélő élettel; a sátán is mellettünk van csábításaival, kísértéseivel, a szenvedélyeink felgerjesztésével. E körülmények között gyakran válunk szétszórtakká, elsötétülünk, legyengülünk, lebetegszünk. Igaz, a keresztények mégis különös erőfeszítéssel próbálják elkerülni a halálos bűnöket (bár, bizonyos körülmények miatt, ezek is előfordulnak); de az ún. nem halálos bűnök (1Jn. 5, 16), amelyeket néha mindennapos bűnöknekneveznek egyesek, szintén bűnök, és hatásuk ugyanaz: elszakítanak bennünket Istentől. A kis bűnök tömege miatt lelkiismeretünk, amelynek szerepe a legfontosabb belső tisztaságunk megőrzésében, kezd elhomályosulni, elgyengül, elveszíti erejét.
De újra feltárul előttünk Isten szeretete, amellyel befogad bennünket a Bűnbocsánat Szentségében: megbocsátja bűneinket, megtisztítja és újra megerősíti a lelkiismeretet. A bűnbánat újra Istenhez és az Egyházhoz vezet bennünket, megsokszorozza gyenge erőnket a szellemi és lelki újjászületés útján.
Nagyon lényeges számunkra a bűnbánat, mint erkölcsi, belső munkálkodás. Ezzel kapcsolatban vizsgáljuk meg, hogyan kell működnie a bűnbánat cselekvésének bennünk, mi az, amit bánnunk kell és hogyan készüljünk fel a gyónásra, ha először járulunk a Szentséghez, mint második Keresztséghez, vagy ha egyházi életet élő emberekként, rendszeresen élünk vele.
TANULJUK MEG FELISMERNI A BŰNÖKET!
A legfontosabb, hogy figyeljük önmagunkat. Az a lehetőség, hogy az ember mintegy kívülről szemlélje dolgait és gondolatait – Istentől az embernek adott kegyelem egyik legfőbb adománya. Ahogy Remete Szent Feofán mondja: a bűnös nem képes önmagába tekinteni, mintha valami erő zárná el ezt előle. Amikor reggel felébred, kifelé tekint, terveket sző a napra, álmodozik, társalgásra vágyik, vagy hiányolni kezdi az információs háttérzajt; bekapcsolja a rádiót, televíziót, és nyüzsgésben tölti az egész napját, mintha kilépne önmagából; amikor hazatér a munkából, újra bekapcsolja a televíziót és előtte alszik el. Ha egy ilyen ember egyedül marad, rádió, televízió, társalgás nélkül – akkor rettenetesen szenvedni kezd és rosszul érzi magát. Amikor az ember elnyeri Isten kegyelmét, az első, ami történik vele: visszatér önmagába, figyelme saját lelkének állapota felé fordul.
Tehát, figyelmesen vizsgáljuk meg saját belső világunkat. Mindenek előtt a cselekedetekkel elkövetett bűneink fognak feltárulni: ezekre nyilvánvalóan figyelmeztet bennünket a kegyelem által megerősített és Isten Igéjével megvilágosított lelkiismeretünk. A cselekedetek mögött észre fogjuk venni szavainkat, szavaink mögött pedig gondolatainkat. Gondolatainkból több van, mint szavakból és tettekből, ezért a lelkiismeret nehezebben tud eligazodni bennük; azonban az egyházi életet élő ember tapasztalt belső érzékkel, valamiféle belső hang és érzés segítségével képes megkülönböztetni és értékelni a gondolatainak minőségét is.
A gondolatoknak szintén vannak okaik. Azokat a szív hajlamai és kötődései (és nem ritkán a mögöttük álló démoni erők) okozzák. Ezek pedig a „szív”, tudatunk elől majdnem teljesen elrejtett, „mélységeitől” függnek, – az életünk szellemiségétől, azoktól az alapoktól, amelyek meghatározzák létünket, mint személyiséget. Legegyszerűbb cselekedeteink minőségét megállapítanunk, nehezebb a gondolatainkét, és még nehezebb életünk szívbéli alapjaiét. De a bűnös tetteket, szavakat, gondolatokat, különösen pedig azok mélybeli okozóit elengedhetetlenül fel kell ismernünk; ez az, amit valójában a kereszténynek meg kell tanulnia – a belső munkálkodás tudományát. Nagyon fontos megtanulnunk, hogy elválasszuk magunkban az isteni hasonlatosságú személyiséget, amely Istentől való elrendelés, a bűnös szokásoktól, szenvedélyektől, és Isten segítségével el kell távolítanunk lelkünkből mindent, ami megrontja, eltorzítja, megbecsteleníti azt. Így tárul fel előttünk a bűnnel folytatott harc csatatere.
HOGYAN HARCOLJUNK A BŰNNEL?
A legkönnyebb (bár ez is nehéz), ha elkerüljük a tettekkel elkövetett bűnöket; sokkal nehezebb: nem követni el bűnt gondolatban és érzésekben; és rendkívül nehéz – szívbéli hajlamainkat megváltoztatni, vagyis meggyógyítani szenvedélyeinket. Hogyan tegyük ezt?
Minden lehetőséget, ami bűnre vezethet, kerülnünk kell, mégpedig így: nem szabad olyan helyzetbe belemennünk, amely bűnös cselekedetekre vezet, előre elemezzük azokat a lehetséges helyzeteket, amelyekbe kerülhetünk, hogy fel tudjunk készülni a csábításokra és kísértésekre. Itt nagy szükségünk van a helyes ítéletalkotásra, körültekintésre és figyelemre.
A gondolatoknak ellen kell állni, először, a gondolatok elvetésével, másodszor, imával, harmadszor pedig a rossz gondolatokkal ellentétes gondolatokkal, érzelmekkel, vagyis a bűnnel szembe kell állítanunk a jót, törekednünk kell magunkban a bűnnel ellentétes erény kifejlesztésére.
Végül, a szenvedélyek: velük a harc – valódi kereszt, itt türelemre és alázatra van szükségünk, leginkább pedig imádságra, Istenre hagyatkozásra és nem szabad kétségbe esnünk. A szenvedélyekkel való harc, az azoknak való ellenállás nagyon hosszú ideig is eltarthat, gyakran egész életünk során küzdenünk kell, – ez a szenvedély erejétől és az Istenhez fordulástól függ.
A bűnnel folytatott harc – nagyon összetett dolog; ugyanúgy előfordulhatnak győzelmek, mint vereségek, amikor végül mégis bűnt követünk el – tettel, szóval, érzéssel, gondolattal. Ha ez megtörténik, nem szabad megzavarodnunk, kétségbe esnünk, hanem azonnal a bűnbánat felé kell fordulnunk.
A BŰNBÁNAT BELSŐ SZABÁLYA ÉS RENDJE
A bűnbánat, mint belső cselekvés, nem a lélek öntudatlan, zavart önmarcangolását jelenti. Nem jelent semmiféle belső hisztériát sem. A bűnbánatnak meg van a maga belső szabálya és rendje, amelyet nagyon jól fogalmazott meg Remete Szent Feofán. Ezt írta:
A bűnbánat:
1) Bűneink tudatosítása Isten előtt;
2) Önmagunk vádolása e bűnben, bűnünk teljes megvallásával, a felelősség más emberekre vagy a körülményekre hárítása nélkül;
3) Elhatározás, hogy elhagyjuk a bűnt, meggyűlöljük azt, hogy nem térünk vissza hozzá, nem adunk helyet neki önmagunkban;
4) Imádság Istenhez a bűnbocsánatért, egészen a lélek megbékéléséig.
Vizsgáljuk meg jobban Szent Feofán e meghatározásait.
1) Bűneink tudatosítása Isten előtt, vagyis nem egyszerűen a bűn felismerése, hanem annak tudatosítása, hogy ez Isten előtt bűn. Ez hitet és az Istennel való személyes kapcsolatot, közösséget feltételez. Ez a tudatosítás nem a rendellenességek valamiféle formális, protokoll jellegű megállapítása, hanem annak mély átérzése, hogy a cselekedetem nem kedves Isten előtt, hogy ezzel megbántottam Őt, elkeserítettem Istent. A bűnbánat: nem valamiféle rideg önmarcangolás, hanem annak az élő érzete, hogy a bűn elszakított engem Istentől. Akiben nincs ez az érzés, azt az a veszély fenyegeti, hogy a belső élethez törvénytudó, farizeus módon kezd közeledni, és formálisan fog viszonyulni a bűnbánathoz is.
2) Önmagunk vádolása, vagyis felelősségvállalás a bűnért. Nagyon gyakran hajlamosak vagyunk a felelősséget a körülményekre, más emberekre, a démonokra kenni, magunkat pedig igazoljuk; de fontos tudatosítanunk, hogy elsősorban Isten előtt vagyunk igaztalanok.
3) El kell határoznunk, hogy ellenállunk a bűnnek, nem térünk vissza hozzá, bármibe is kerüljön ez. Enélkül a bűnbánat nem lesz bűnbánat, hanem egyszerűen, lényegében képmutató, ténymegállapítássá válik. Feltétlenül a bűnnek való ellenállásra kell magunkat hangolnunk. A tapasztalat az mutatja, hogy különösen ezzel vannak nehézségek.
4) Imádkoznunk kell Istenhez a bűnbocsánatért, – mert saját erőnkből nem vagyunk képesek semmire, csak Isten oldozhat fel bennünket, ő tudja megbékéltetni szívünket, Ő fogad vissza minket és Ő képes megvigasztalni.
A léleknek a bűnbánat e szabályát kell végigjárnia minden alkalommal, amikor a lelkiismeret bűnnel vádol bennünket, legyen az akár a legkisebb vagy jelentéktelennek tűnő is. A „kis” bűnök esetében, mondhatjuk, gyakran elégséges ez a belső bűnbánat, a lényegesebb bűnöket a Bűnbocsánat Szentsége elé kell vinnünk, mert a szívünk nem képes megnyugodni egyedül a bűnbánat szabályának fent vázolt útján.
A BŰNÖK SÚLYOSSÁGÁNAK FOKOZATAI
Vizsgáljuk most meg a bűnöket, azok súlyossága alapján. Vannak „halálos bűnök” (vö.: 1Jn. 5, 16). Ezekhez a két leginkább elterjedt súlyos bűn tartozik: a paráznaság bűne és a gőg. A paráznaság kérdései mindenki számára világosak, de a gőg bűne gyakran nem érthető, nem világos a számunkra. A gőg bűne Istennel szemben a megátalkodott ellenállást jelenti, az emberekkel szemben pedig a kegyetlenséget és irgalmatlanságot. A paráznaság emberi méltóságunktól foszt meg bennünket, a gőg pedig messzire taszít bennünket az alázatos, irgalmas és jóságos Istentől, mint olyanokat, akik teljesen ellentétessé váltak Ővele.
Ezek, úgymond, „objektív bűnök”, és mindig következményekkel járnak:
elszakítanak minket Istentől, függetlenül attól, hogy mit gondolunk róluk. A többi, „nem halálos bűnök” hatása a lélek erkölcsi állapotától függően növekszik vagy csökken, vagyis szubjektív, belső állapotunktól függnek. Például, nem olvastam el az esti imákat. Bűn ez vagy nem? Ha a munkámból félholtan érkeztem haza, beestem az ágyba és elaludtam, akkor természetesen nem bűn. Ha viszont azért nem imádkoztam, mert így gondolkoztam: „Ugyan, az imák, ezek csak formák, lélekben kell élni” és bekapcsoltam a televíziót és elaludtam előtte, eltelvén a látottak során a tisztátlan képekkel, – akkor kétség kívül bűn.
Tehát, sok dolgot belső állapotunk függvényében tekintünk bűnnek, és szükség van keresztény lelkiismeretünk józanságára, hogy megállapítsuk: mi a bűn és mi nem bűn. Vannak kis bűnök, például, valakinek csípős megjegyzést tettünk, vagy dicsekedtünk, haragra lobbantunk, ezek manapság naponta számtalanszor előfordulnak velünk. Végül vannak hamis bűnök, amelyeket az ember a legrettenetesebb bűnök közé sorol, pedig azok egyáltalán nem azok. Ezek elsősorban az egyházi élet rituális, külső formáival kapcsolatosak.
MILYEN GYAKRAN SZÜKSÉGES GYÓNNI?
Megérett bennünk, hogy elmenjünk a templomba és megvalljuk bűneinket. Több kérdés is felmerülhet bennünk: miben és hogyan, mikor és milyen gyakran gyónjunk? Az általános szabály ez: akkor kell gyónni, ha ennek szükségét érezzük, és azt kell meggyónni, amiben lelkiismeretünk vádol, legyen az cselekedet, szó, gondolat vagy érzés. Gyónni mindig teljesen kell, nem eltitkolva semmit sem, és nem szabad hamis szégyenérzetet érezni, hogy „mit fog rólam gondolni az atya?”. A pap számára a bűnök nem jelentenek újdonságot, mindezeket már százszor hallotta. A pap mindig együtt örül Krisztussal, amikor az emberek megbánják bűneiket és a bűnbánó keresztény iránt őszinte szeretetet érez, jóindulattal és nagy tisztelettel van iránta, mert ahhoz, hogy bűneinket őszintén megbánjuk, mindig nagy lelkierőre és akaraterőre van szükség.
Ha, Isten ne adja, halálos bűnöket követtünk el, akkor minél hamarabb meg kell azokat gyónni, nem szabad halasztgatni a bűnbánatot, mert az ellenség sok akadályt támaszthat, hogy elodázza a bűnbánatunkat és a bűnbocsánat elnyerését, hogy ezáltal csüggedést és levertséget keltsen bennünk és a kétségbeesésbe kergessen minket. Ugyanez a helyzet az első gyónással is. Ha az ember a Bűnbocsánat Szentségén, mint második Keresztségen keresztül tér vissza az Egyházhoz, akkor nem szabad hamis szégyenérzetből a bizonytalan „később” felkiáltással halasztgatnia az első gyónás idejét.
Annak függvényében, hogy életünk egyházi életté alakul, részvételünk a Bűnbocsánat Szentségében egyre inkább rendszeressé válik. Egyházunk hagyománya szerint ez áldozás előtt történik. A Bűnbocsánat Szentségére készülnünk kell, meg kell vizsgálnunk a lelkiismeretünket: hogyan éltünk az előző gyónás ideje óta, milyen bűnös tetteink, gondolataink voltak, milyen bűnös szenvedélyeknek engedtünk. Azokat a tetteket, amelyekkel a lelkiismeretünk vádol, mindig meg kell vallanunk; azokat a szavakat, amelyek tetté váltak, szintén, például ha valakit szóval megbántottunk. A gondolatok esetében elég a belső bűnbánat Szent Feofán által felvázolt szabályát követnünk, amelyről fentebb beszéltünk. De ha a bűnös gondolat magától feltör, ha újra és újra előjön, ha nem vagyunk képesek elhessegetni és sérti a lelkiismeretünket, akkor meg kell gyónnunk, igyekezvén közben feltárnunk az okát is. Nem csak magát a gondolatot kell meggyónnunk, de szívbéli hajlamunkat, viszonyulásunkat is, amelyből ered, például: azt kell megvallanunk, hogy tisztátlanság tör fel bennem, amelyből ilyen vagy olyan visszatérő gondolatok születnek, nem pedig azt, hogy „19:42-kor, 20:14-kor és 21:28-kor ilyen és ilyen gondolataim támadtak”.
A bűnöket úgy kell megnevezni, hogy a gyóntató pap megértse, miről van szó, de – különösen a testi bűnök esetében – részletezni nem kell. Kezdetben érdemes előre megvizsgálván a lelkiismeretünket, leírni mindent, amit el szeretnénk mondani, mert az ember a gyónás során gyakran zavarba jön, összezavarodik és elfelejti, hogy mit akar mondani.
Általában a figyelmesen élő keresztények többé-kevésbé megszabadulnak nyilvánvaló és súlyos bűnöktől és a bűnnel folytatott harc egyre inkább a gondolatok elleni harcra tevődik át. Ennek megfelelően a bűnbánat egyre inkább a gondolatok feltárásává válik, amely fontos a lelkiismeret megtisztításához és a bűnnel folytatott harchoz szükséges kegyelmi segítség elnyeréséhez. De itt fennáll az a veszély, hogy a gyónás lelki beszélgetéssé alakul, ami meghaladja a Bűnbocsánat Szentségének kereteit. Tudnunk kell, hogy a lelki beszélgetés más, mint a bűnvallás és a Bűnbocsánat Szentsége, az a lelki vezetés, lelki irányítás színtere.
A BŰNVALLÁS KÖZBEN ELKÖVETETT EGYES HIBÁKRÓL
Meg kell jegyezni néhány veszélyt, amelyek a bűnbánat és bűnvallás útján leselkednek ránk.
1) A bűnbánat iránti formális viszonyulás, amikor a bűnvallást a bűnök összeszedésének kényszerű kötelességévé és százaz felsorolásává változtatjuk, vagy amikor belső, szívbéli bűnbánat nélkül megyünk gyónni: úgymond, eljött az ideje a gyónásnak, mondani kell valamit. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy a Bűnbocsánat Szentsége a bűnbánat belső folyamatának befejező szakasza és csak ennek megléte esetén van jelentősége a lelkünk számára. Ha belső, szívbéli bűnbánat nélkül gyónunk, a belső cselekvés Remete Szent Feofán által megmutatott négy összetevője nélkül, akkor fennáll az a veszély, hogy profanizáljuk a szentséget, és az ítéletté és elítéltetéssé válik a számunkra. Nincs olyan, hogy az embernek ne legyen mit megbánnia. Ha figyelmes életet élünk és ügyelünk lelkiismeretünk tisztaságára, akkor minden nap megvizsgáljuk, miben kell megtisztulnunk, mert a bűnnel folytatott belső harc egy pillanatra sem szűnik meg bennünk. Nem csak a tetteket és a szavakat, de a gondolatokat és az érzéseket is mindig ellenőriznünk kell, mindig szükségünk van a bűnbánatra és a bűnök kegyelemmel telt kijavítására.
2) a bűnbánat felcserélése, amikor nem látjuk valóságos bűneinket, csökkentjük vagy éppen eltúlozzuk azokat, képzelt bűnöket mondunk el vagy kis jelentőségű dolgokat nagynak állítunk be: A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek (Mt. 23, 24), vagy ahogy a szólás mondja: szúnyogból elefántot csinálunk. Ebben az esetben az ember olyan dolgokért marcangolhatja és vádolhatja önmagát, hogy például a böjt idején valami olyat fogyasztott, amelyben nem böjtös összetevők voltak, mondjuk tejport tartalmazó süteményt, vagy hogy az esti imákból nem olvasott el mindent, eközben nem veszi észre, hogy évek óta megkeseríti a hozzátartozói életét. Ide tartozik az is, amikor valaki a bűneit a valóságosnál kisebbnek, könnyedebbek, vagy súlyosabbnak állítja be.
A bűnök súlyosságának kicsinyítése az önigazolásra törekvéssel kapcsolatos. „Nem csináltam semmi különöset, olyan bűneim vannak, mint másoknak” vagy „mások is így élnek”. De világos, hogy Isten parancsai megsértésének súlyosságát egyáltalán nem csökkenti, ha azt tömegesen sértik meg.
A bűnök súlyosságának eltúlzása abból ered, hogy az ember nem akar vagy nem képes komolyan elgondolkodni életén, nem akarja vagy nem képes tisztázni azt. „Mindenben bűnös vagyok”, „minden ígéretemet megszegtem, mindenben hazudtam Istennek…”. Amikor a pap elkezd kérdezni, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem „mindenben” bűnös az illető: vonatot nem rabolt, Istent nem tagadta meg stb.
A lelkiismeretünket mindig az Evangélium szerint kell alakítani, hogy világosan lássuk valóságos bűneinket, gyengeségeinket és szenvedélyeinket, hogy ne bújhassunk el a „mindenben”, „mint mindenki” általános, felelőtlen szavai mögé. E kérdésben a pontatlanság veszélyes, mert hamis önképhez, az Isten és felebarátaink iránti hamis viszonyuláshoz vezet.
3) A gyónás megszokása és elértéktelenedése: „Nem baj, elkövetem a bűnt, majd megbánom gyónáskor”. Ez a Szentséggel való manipuláció, a Szentség iránti fogyasztói viszonyulás. Az Istennel folytatott ilyen játszmák mindig rosszul végződnek: Isten szigorúan megbünteti az ilyen viszonyulást. Ettől nagyon tartózkodnunk kell, Isten és önmagunk iránt mindig becsületesnek kell lennünk.
4) Csalódottság a gyónásban: „Már évek óta járok gyónni, megbánom bűneimet, mégsem tudok megszabadulni a szenvedélytől, mindig ugyanazok a bűneim”. Ez arról tanúskodik, hogy nem voltunk képesek mértéket szabni magunknak: sok aszketikus könyvet olvastunk, és elhatároztuk, hogy rövid idő alatt legyőzzük a szenvedélyeinket. Pedig ehhez évtizedekre van szükség. Ezen kívül az Úr Gondviselése meg is hagyhat nekünk bizonyos szenvedélyeket és gyengeségeket, hogy alázatra térjünk, ne fuvalkodjunk fel, ne önmagunkra hagyatkozzunk, hanem mindig Istent keressük és türelemmel várjuk az Ő segítségét, hogy kialakuljon és megerősödjön a kitartásban keresztény akaratunk, hogy szabadságunkkal és akaratunkkal szüntelenül Istent válasszuk. Idővel a szenvedélyek elcsendesednek, ha nem tápláljuk őket, ha ellenőrzésünk alatt tartjuk és rendszeresen meggyónjuk azokat.
Ezért soha nem szabad kétségbe esni. Még ha, sajnos, előfordul a bukás (amit minden erőnkkel igyekeznünk kell elkerülni), mindig fel kell állni, bűnbánatot kell tartani, újra és újra a Bűnbocsánat Szentségéhez kell járulni, folytatni kell a harcot a bűnnel és soha nem szabad összezavarodni és elcsüggedni, kétségbe esni. Nem egy-két éves harcra kell felkészülnünk, hanem olyanra, amely egész életen át tart. Mert az igaz fölkel, ha hétszer esik is (Péld. 24, 16) – mondja a Szent Írás. Isten szeretete mindig elérhető a számunkra – a bűnbánat útja mindig járható, csak rá kell lépni az útra, türelemmel és reménységgel.
Epitimia. A spirituális élet célja.
Szent Feofán a bűnt tüskéhez hasonlítja: a tüskét kihúzták, már nincs, de megmaradt a seb, amely továbbra is fáj és szüksége van a gyógyulásra. Ilyenkor a lelki gondozás során bizonyos spirituális gyógyszerekre van szükség.
MI AZ EPITIMIA?
Szólnunk kell néhány szót az epitimiáról is. Általában akkor adja a pap, ha súlyos bűnt követünk el. Az epitimia – a bűnbánó keresztény önkéntes vállalása, hogy a lelki vezető meghatározása szerint teljesíti az adott jámbor cselekedetet (böjt, imádság, lelki olvasmányok olvasása, irgalmasság cselekedetei stb.). Az epitimiát azonban gyakran fogják fel úgy, mint a bűn „kisimítását”, „megváltását”, „elégtételt” a bűnért. Ez azonban teljesen helytelen felfogás. A bűn a Szentségben bocsáttatik meg és válik nem létezővé és meg nem történtté, kitörlődik a létből, megszűnik, eltűnik – vagyis valójában nincs mit kisimítani és nincs miért elégtételt adni. Azonban megmaradnak a bűn következményei.
Ha cselekedettel követtünk el bűnt, akkor ez ok-okozati láncolattá válik életünk eseményeiben és a következmények gyakran évekig megmaradnak életünkben. Mind a józan ész, mind pedig a Szent Írás ebben az esetben megköveteli, hogy kijavítsuk az általunk okozott rosszat, például bocsánatot kérjünk a sértésért, visszaadjuk az ellopottakat, ha pedig a rendbetétel már nem lehetséges, akkor különösen igyekezzünk azzal a rosszal ellentétes jókat cselekedni, amit elkövettünk. Ez a cselekvő bűnbánat.
Ha a belső emberről beszélünk, akkor tudnunk kell, hogy a bűnnek a lélekre kifejtett romboló hatása „tehetetlenségi ereje” folytán folytatódik még akkor is, amikor a bűnt megbántuk és megbocsátást nyertünk. Szent Feofán a bűnt tüskéhez hasonlítja: a tüskét kihúzták, már nincs, de megmaradt a seb, amely továbbra is fáj és szüksége van a gyógyulásra. Ilyenkor a lelki gondozás során bizonyos spirituális gyógyszerekre van szükség: cselekedetekre és más gyakorlatokra a seb gyógyítása érdekében: buzgóbb imádságra, lelki írók olvasására, böjtre stb. Minél nagyobb és a lélekre veszélyesebb a bűn, annál inkább kell vele szembeállítani az erény cselekedeteit. Az epitimia nem büntetés, pedagógiai, erkölcsi értelme van, célja, hogy segítse a bűn következményeiből való meggyógyulás folyamatát. A legkomolyabb epitimia az Eucharisztia szentségétől való ideiglenes eltiltás, hogy az ember ne viszonyuljon a Szentséghez könnyelműen, értékelje azt, felelősséggel élje egyházi életét. Ennek az epitimiának is spirituális-lelki gyógyító célja van: ahogy a betegnek is szüksége van az operáció után a sebek behegedésére és csak ezután térhet vissza a megszokott életéhez, úgy a bűneit megbánt és bocsánatot nyert bűnösnek is szüksége van arra, hogy az erény cselekedetei útján rendbe hozza a lelkét, hogy ezután megtisztultan járulhasson az Eucharisztiához.
Tehát az epitimiának három fajtája van:
1) Ideiglenes eltiltás az Eucharisztia Szentségétől. Az eltiltás idejét a lelki vezető az egyházi kánonokkal és az elkövetett bűn súlyosságával összhangban állapítja meg, figyelembe véve a bűnbánathoz járuló erejét, állapotát, bűnbánatának mértékét.
2) Ha ez lehetséges, az elkövetett bűn kijavítása, a következmények rendbehozatala.
3) Erényes cselekedetek, buzgóbb imádság, a Szent Írás, a Zsoltárok és más lelki olvasmányok olvasása.
Veszélyes, ha az epitimiához formálisan viszonyulunk, amivel, sajnos, gyakran találkozhatunk. Az is rossz, ha semmibe vesszük, mert nagyon fontos része a bűnbánat és a bűnből való kigyógyulás folyamatának. Ha a gyónás során a lelkiatyánk epitimiát ad nekünk, akkor igyekezzünk azt pontosan megtartani: lelkünknek nagy haszna származik ebből. Ha az epitimia meghaladná az erőnket, akkor azonnal szóljunk lelkiatyánknak és közösen próbáljuk megtalálni azt a mértéket, amelyet még el tudunk viselni. Nem szabad félni vagy zavarba jönni, amikor ilyenekről a gyóntató atyával beszélgetünk: a papnak kötelessége, hogy a bűnbánónak adott epitimia mértékét az ember belső és külső állapotához mérten, erejével összhangban állapítsa meg.
Röviden érintettük tehát a gyónással kapcsolatos fő témákat: A Bűnbocsánat Szentségében az Úr megbocsátja nekünk a bűneinket, egyesít minket Szent Egyházával, megtisztít bennünket, mintegy új Keresztséggel; ha rendszeresen tartunk önvizsgálatot és rendszeresen járulunk a Szentséghez, akkor erőt kapunk, amely kiegészíti szellemi erőfeszítéseinket és kegyelme segítséget nyújt a bűn elleni harcban. A Szentségben való részvétel elengedhetetlen feltétele a belső, szívbéli bűnbánat, a bűn Isten előtt való tudatosítása, önmagunk megvádolása, annak elhatározása, hogy nem térünk vissza hozzá, valamint a szívből jövő Istenhez fordulás.
Még egy fontos kérdés maradt hátra: mi a helye a bűnbánatnak az ember spirituális, szellemi életében, és milyen lelkülettel végezzük azt?
A BŰNBÁNAT JELENTŐSÉGE AZ EMBER SZELLEMI-SPIRITUÁLIS ÉLETÉBEN
Ez azért fontos kérdés, mert sok ember találkozik a bűnbánat helytelen felfogásával, nem képes elfogadni a Bűnbocsánat Szentségét, elfordul tőle és ezért elszakad az Egyháztól. Ezt az helytelen felfogást, álbűnbánatot a következő elképzelésekkel jellemezhetjük: „Én – semmi vagyok, szerencsétlen bűnös. Bennem minden rossz és bűn. Örök kínok várnak rám, Félelmetes Ítélet, pokol, pusztulás; igaz, van esély, hogy ezt elkerülhessem. Ez az esély éppen abból áll, hogy szüntelen bánnom kell bűneimet, egész életem során, önmagamat mindig nyomorult, bűnös, torz és méltatlan lénynek kell tartanom, amely nem alkalmas semmire sem, csak a bűnre”. A lelki élet céljává ebben a felfogásban kizárólag a szélsőséges bűntudat kialakítása, önmarcangolás és a büntetés félelemmel telt várása válik, mert, úgymond, semmi másra nem vagyunk méltók.
Ezt a nézőpontot nyilvánvalóan nevezhetjük pszeudoaszketikus szélsőségnek, amely a bűnbánatnak és az aszkézisnek az Egyház egész tanításából való önkényes kiragadásból ered, amely abszolutizálja a spirituális élet legfontosabb, de mégiscsak részállapotát, önálló és mindenre kiterjedő általános jelentőséget ad neki. Ha a szív töredelmessége helyes és hasznos – az a meghatottsághoz vezet, de van egy másik, rendetlen és káros is – ez csak a vereséghez vezet (Filokália, 1. kötet, 521. oldal), – mondja a bűnbánat helyes és helytelen módjáról Remete Szent Márk.
Fentebb beszéltünk arról, hogy a bűnbánat nem csupán a bűn önmagunkban való meglátását és tudatosítását jelenti, de azt is, hogy belátjuk, kimondottan Isten előtt vagyunk bűnösök ezért a bűnért. Ez nagyon fontos. Nem szabad, hogy a bűnbánattal kapcsolatos érzések, élmények, állapotok – az önvád, az alázat, saját bűneinknek látása sbt. (de általában elmondható ez a keresztény egész spirituális életéről) – egyszerű emberiérzések, emóciók, a lelki-értelmi mozgások legyenek. Ezeknek kimondottan vallási élményeknek kell lenniük, vagyis az ilyen élmények csak akkor igazak és helyesek, ha azok Istenben, Isten előtt, az Őbelé és az Ő Egyházába vetett reménységben történnek, amikor azok Isten kegyelmének és a mi lelkünknek közös cselekedetei, soha nem csupán saját erőfeszítéseink következményei. Azért hívom fel erre különösen a figyelmet, mert itt van minden vallási tévedés és félresiklás gyökere. Csak ebben a kontextusban lehet megmagyarázni, hogy mi az igazi, valóságos alázat.
A BŰNBÁNAT ÉS AZ ALÁZAT SZELLEMI-SPIRITUÁLIS GYÜMÖLCSEI
El kell mondanunk, hogy az alázat az emberek által leginkább félreértett, helytelenül felfogott szellemi-spirituális tulajdonság. Közgondolkodásunk az alázat alatt megalázottságot, önmagunk megalázását, valamiféle „mazohizmust”, letörtséget, a személyiség elnyomottságát, eltorzultságát stb. érti. Azonban ez egyáltalán nem keresztény, nem evangéliumi nézőpont. Az alázat – nem bűntudat komplexus és nem kisebbségi érzés, nem önmagunk meggyőzése önmagunk semmisségéről, hogy a pszichológia nyelvén szóljunk. Az alázat – önmagunkról, Istenről, a világról és a többi emberről alkotott igaz ismeret. Az igazság a következő. Valóban, önmagamban – bűnös, gyenge és bukott lény vagyok: nyomorult és szánalmas, szegény, vak és meztelen vagyok (Apok. 3, 17). De ez nem a teljes igazság. Ez csupán az igazság egy része. Ha itt megmaradunk, az hazugság lesz, ál-alázat, önbecsapás. Az igazság másik része abban áll, hogy Isten nem vetett el engem, megtestesült értem, felment a keresztre értem, eljött és belém költözött, és az Ő Egyházában én az Övé vagyok, Krisztusé, Ő az én Uram és Istenem, része vagyok az Ő szeretetének, kegyelmének, erejének és igazságának. Ez összehasonlíthatatlanul fontosabb az én önmagában vett bűnösségemnél. Őáltala élek és nem akarok önmagamban, szenvedélyeim rabságában élni. Az Istennel való életért, azért, hogy Ővele lehessek, hogy a Szent Lélek kegyelmével kipótoljam gyengeségemet és hiányosságomat, – ezért bánom a bűneimet, ezért imádkozom, ezért tartóztatom meg magam, ezért harcolok a bűnnel, ezért követem az Egyház életének rendjét, nem pedig azért, hogy minden percben megállapíthassam: bűnös vagyok és ezzel szétmarcangoljam magam. A legfontosabb itt nem önmagukban véve az emberi bűnök és gyengeségek, hanem az, hogy mindenek előtt tagjai vagyunk az Egyháznak, Krisztus Testének, és másodsorban vagyunk betegek, gyengék, erőtlenek, bűnösök. A legfontosabb, hogy spirituális életünkben az első, legfontosabb helyen Urunk, Jézus Krisztus álljon, nem pedig szuperbűnösÉN-em. Soha, semmilyen esetben nem szabad az életre és az emberre kizárólag a bűn szempontjából tekinteni.
Az alázat, ahogy mondtuk, pozitív jellegű, hitből fakadó vallási jelenség, vagyis olyan, amely során egyesül Isten és az ember. Kétségtelenül boldogok a lelki szegények (Mt. 5, 3). De az Úr azt is mondja tanítványainak: Ti vagytok a föld sója; ti vagytok a világ világossága; ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt (Mt. 5, 13-15). Az igazi alázatban az ember nem veszíti el szeme elől sem saját bűneinek látását, sem pedig Isten iránta való mérhetetlen szeretetét. Bűneink igazi tudatosítása nem jelent emberi „önmarcangolást”, öngyűlölet, hanem Isten cselekedete bennünk, amely során a Szent Lélek lelkünkbe hatoló kegyelmének világosságában olyannak látjuk meg önmagunkat, amilyenek vagyunk, valóságosan, minden illúzió nélkül. Saját bűnösségünk látása helytelen, ha az elszakad önmagunknak, mint „a föld sójának” látásától. Ugyanígy helytelen, ha önmagunkat „a föld sójának” tartjuk, anélkül, hogy tudatosodna bennünk bűnösségünk és bukottságunk. Az egyik a másik nélkül – hiba, amely gőghöz vezet, vagyis a lélek Istentől való elszakadásához. (Figyeljünk fel erre: nem csak a lelki önfelmagasztalás, de a helytelen önmarcangolás is gőghöz vezeti el az embert!)
Ha megtaláljuk önmagunkban a helyes arányt, akkor „rátapinthatunk” önmagunkkal és Istennel kapcsolatban az igazságra, és így rátalálunk a helyes alázatra is. Ez mindenek előtt két szellemi gyümölcsben nyilvánul meg bennünk:
1) A lélekbe eljön a béke Istentől – ez az egészséges szellemi-spirituális és lelki élet kezdete. A szívbéli béke nélkül nincs és nem lehet valódi lelki élet. Békeségben van az Ő hajléka (Zsolt 75, 3) – mondja a Zsoltár.
2) Kialakul a többi ember iránti helyes viszonyulás. A szentek önmagukat mindenkinél bűnösebbeknek látták – ez nagyon magas mérce, amelyet lehetetlen elérni anélkül, hogy a lelkünk bőségesen el ne telne a Szent Lélekkel. A mi kezdeti mértékünk – más emberek helyes látása, hogy ők ugyanolyanok Isten előtt, mint én. Ha Isten Szeretete engem, bűnös emberként, befogad, akkor kivétel nélkül befogad minden más embert, függetlenül annak állapotától, társadalmi pozíciójától, rangjától, beosztásától, nézeteitől és akármi mástól…
AZ IGAZI BŰNBÁNAT JELEI
Nem szabad, hogy a bűn tudatosítása és a bűnbánat érzése elkeseredésbe taszítsák az embert, a bűnbánat nem egyenlő a kisebbségi érzéssel (ami akkor fordul elő, ha eltérünk a bűnbánat valódi, egyházi hagyomány szerinti felfogásától), hanem az a Szent Lélek kegyelme. A kegyelem nem olcsó elragadtatást, egzaltációt, a vér felforrását jelenti. A Szent Lélek kegyelme a lélekben finom, békés, derűs, alázatos, csendes, hűsítő, igazi szellemi érzést kelt, amely békét, szeretetet és szabadságot ébreszt. Mindezek egységessé, egészségessé és harmonikus személyiséggé „teszik” a lelket, azzá, amivé Isten elgondolása szerint az embernek válnia kell. Nagy Szent Makariosz szavai szerint ez a szellemi érzés a kritériuma minden spirituális cselekedetnek: az engedelmességnek, imádságnak, a Szent Írás és a Szent Atyák írásai olvasásának, a templomba járásnak, a jó cselekedeteknek, stb. Ha az, amit mi bűnbánatnak tartunk, a lélekbe nem a Szent Lélek kegyelmét, hanem zavarodottságot, elnehezedést, a kínzó bűntudat fokozódását, belső hisztériát, önmarcangolást hoz, ez azt jelenti, hogy hamis a bűnbánatról alkotott felfogásunk.
El kell mondani, hogy a bűnbánat nem jelenti a szellemi-spirituális, belső cselekvés egészét, annak csak, igaz legfontosabb, állandó, soha meg nem szűnő, de nem teljes része. A valódi bűnbánat lehetetlen az Istenbe vetett élő hit nélkül, az Isten iránti hála nélkül. Néha hallani olyan állítást, hogy a bűnbánat a spirituális élet célja. Igaz, hogy a bűnbánatnak, Szent Ignatyij (Brjancsanyinov) gondolata szerint, jelen kell lennie minden spirituális cselekvésünkben, különösen az imádságban. Az is igaz, hogy jelen kell lennie egész belső, lelki életünkben, mint annak elválaszthatatlan része, mint valamilyen elengedhetetlen feltétel. Azonban a bűnbánat nem a szellemi-spirituális élet célja, hanem annak legfontosabb eszköze.
A SZELLEMI- SPIRITUÁLIS ÉLET CÉLJA
Az ember szellemi, spirituális életének célja – az Istennel való közösség, erről pedig, Szent Feofán szavai szerint, az érzés tanúskodik. „Nem szárnyakon és nem lábon, hanem érzésben közelítjük meg Istent”(Boldog Ágoston). A bűnbánat valójában visszaállítja az Istennel való közösség ezen érzését: ez a legfontosabb, ami ebben a Szentségben történik, és ez is a helye a spirituális életünkben.
Szent Feofán azt írja, hogy az Istennel való közösség érzésének, még ha kis mértékben is, de mindig állandóan jelen kell lennie lelkünkben, és abban a pillanatban, ha nem érezzük, riadót kell fújnunk és azonnal keresésére kell indulnunk, – ez az értelme tehát minden spirituális cselekvésnek. Ez egyáltalán nem az, amit a Szent Atyák tiltanak: vakmerően hajszolni a lelki élményeket, az imádság édességét, a kinyilatkoztatásokat, látomásokat, felkavarodó, egzaltált érzéseket, önmagunkat mintegy méltónak tekintve a magasztos állapotokra. Az Istennel való közösség érzése egészen más jellegű. Előfordul, hogy az Úr megvigasztalja a lelket, személyiségünk állapotához mérten a maga teljességében enged részesülni a Szent Lélek kegyelméből, hogy tudjuk és érezzük belső munkálkodásunk célját, hogy tudjuk, ez a szenvedélyektől való megtisztulás után elvehetetlen örökségünk lesz, hogy ezért törekedjünk Őhozzá, munkálkodjunk önmagunkon: Tisztítsuk meg érzékeinket, és lássuk meg(Húsvéti kánon). De értenünk kell azt is, hogy a vigasztalást az Úr adja, mégpedig akkor, amikor Ő akarja, és mindennapi életünkben az Istennel való közösségünk érzéséről más tanúskodik: mindenek előtt és legfőképpen az, amit Szent Feofán az „Istennek kedvezés buzgóságának” nevez. Ez az a szilárd elhatározás, hogy minden áron, minden külső körülmény, belső fájdalmak és szomorúság, minden gátló nehézség ellenére, keresztények akarunk lenni, Istennel akarunk élni és a hit élő és szüntelen érzetében, az Isten iránti áhítatban és az Őtőle való fiúi függésben teljesíteni akarjuk az Ő akaratát. Ez az az alap, amelyre a keresztény élet épül. Az Istennel való közösség kétségkívül a kegyelem következménye, azt gondozni, ápolni, keresni, óvni, melengetni kell – és éppen ezt szolgálja a Bűnbánat Szentsége.
És még valami. A bűnbánat gyakran asszociálódik Isten büntetésével, ezért az ember elkezdi magát Istennel ijesztgetni: örök kínokkal, pokollal stb. De tudnunk kell, hogy ezt semmi esetre sem szabad tennünk. Nem szabad önmagunkat Istennel ijesztgetni. A bűnbánat Isten Szeretetének Szentsége, abban Istennel kerülünk kapcsolatba, ha pedig nem így van, akkor bűnbánatunk helytelen úton jár.
Nézzünk meg egy mindannyiunk számára érthető példát. Istent Atyának nevezzük. De ki az atya (egy rendezett életű családban)? Az apa életet ad, gondoskodik a gyermekéről, táplálja, neveli és műveli, lelkesíti, támogatja, vigasztalja őt, örömöt érez a vele való együttlétben, örvendezik gyermeke előrehaladását látván. És természetesen bünteti is, ha arra szükség van. Azonban az apa és a gyermek viszonylatában nem a büntetés a legfontosabb… Ha az emberek ilyenek, ha ilyen az emberi apaság, akkor mennyivel mélyebb Isten atyasága? Hiszen Ő a mi Mennyei Atyánk, így fordulunk Őhozzá: Mi Atyánk! Bűneink elismerése, önmagunk vádolása és bűnbánatunk is a Mennyei Atya előtt zajlik: nem behúzott nyakkal, dühös haragot és pusztító büntetést várva mindenért, hanem fiúi bizalommal Atyánk és Megváltónk iránt, sőt – mondhatjuk – Barátunk iránt, Akinél senki nem állhat közelebb hozzánk. Ha Isten büntet minket, akkor ezt szeretetből és szeretettel teszi, és mindig akkor, amikor más módja nem marad arra, hogy észhez térítsen minket. A bűnbánat a szerető Atyához való visszatérést jelenti, nem pedig önmagunk ijesztgetését egy kegyetlen istenséggel.
Való igaz: szükség van istenfélelemre: az Isten iránti szeretetben nincs helye a familiaritásnak, a túlzott fesztelenségnek, a bratyizásnak, a szabadosságnak; de az istenfélelem – nem a börtönőrtől való félelmet jelenti; ez áhítatos és szeretettel telt gyermeki érzés. Fontos látnunk: első parancsunk Isten szeretetéről szól; de a szeretet nem lehetséges „parancsra”, az mindig valamire válaszul jön létre: a mi Isten iránti szeretünk válasz Isten irántunk való szeretetére.
Emlékezzünk a tékozló fiúról szóló evangéliumi történetre: ő semmibe vette az atyai szeretetet, elment és elmerült a bűnben, de amikor visszatért – méghozzá nem valamiféle magasztos szellemi indíttatásból, hanem mert éhezett, – hogyan viselkedett vele az Atya? Már a távolból meglátta a hazatérő fiát és megsajnálta, együttérzésre ébredt iránta, hozzá futott, átölelte, megcsókolta és egy szóval sem kárhoztatta, megtisztelte, új ruhát adott neki, bevezette a házba és lakomát rendezett a számára. Mindezek csak halvány emberi képekben fejezik ki Isten szeretetének hatalmasságát (vö. Lk. 15. fejezet). Éppen ez a szeretet tárul fel a Bűnbocsánat Szentségében. Életünkben mindenek előtt attól kell félni, hogy ne kerüljünk Istenen kívülre – mert ez igazi pokol és örök kínok.
Tehát ez az Egyház felfogása a Bűnbocsánat Szentségéről: nem önmarcangolás, önkínzás, hanem pozitív, hitből eredő cselekedett, Istennek adott válasz, hogy Ővele együttműködve (a mi részünkről: a bűnbánat cselekedetei, az Ő részéről a Szeretet Szentsége által) visszaállítsuk a bűnök által megszakított kapcsolatot Istennel, a mi szerető és irgalmas Mennyei Atyánkkal.
Melléklet:
EGYES BŰNOK ELGONDOLKODTATÓ JELLEGŰ FELSOROLÁSA
Isten elleni bűnök:
Kishitűség. A hit igazságaiban való kételkedés, az Egyház dogmatikai és erkölcsi tanításának önkényes értelmezése. Isten, az Istenszülő, a szentek, az Egyház káromlása.
Törekvés hiánya az Egyház valódi tanításának megismerésére és ennek elhanyagolása. Válogatás nélküli olvasás. A Szent Írás és a Szent Atyák írásai tanulmányozásának elhanyagolása. Babonaság. A különféle babonás hallomások, hiedelmek, handabandázás, pogány szokások és hiedelmek, egyházi pletykák iránti érdeklődés. Az Egyház politikai célokra történő felhasználása. Jóslás, extraszenekbe és gyógyítókba, az asztrológiai jövendölésekbe vetett hit, a kereszténységtől idegen és azzal ellentétes okkult jellegű tanítások, teozófia és más ilyen jellegű tanok iránti érdeklődés, törekvés azok összeegyeztetésére a kereszténységgel.
Szentségtörés. Kegyeletsértés. Isten iránti hálátlanság, Isten elleni zúgolódás, életünk sikertelensége miatt Isten vádolása vagy Isten számonkérése. Isten parancsai helyett „haszonból”, konformizmusból az emberi elképzelések előnyben részesítése. Istenről, mint a sikeres földi élet „garanciájáról” alkotott elképzelés. Isten és az Egyház iránti fogyasztói viszonyulás.
Isten irgalmában való kételkedés és ennek következtében: kétségbeesés az üdvösséggel kapcsolatban. A másik szélsőség: Isten „mindent megbocsátó irgalmában” való vakmerő bizakodás tudatosan bűnös élet és a bűnös élet kijavítására való törekvés hiánya mellett.
Az imádság elhanyagolása. Mind a közös egyházi, mind a személyes imádság iránti hanyag viszonyulás, törekvés hiánya, hogy megértsük az imádság jelentőségét és késztetést ébresszünk magunkban az őszinte, szívből jövő imádságra. Az imádság iránti formális viszonyulás, annak az imakánon belső részvétel nélküli felolvasásával és az „istentiszteletek végigállásával” való behelyettesítése. Szétszórtság imádság közben. Beszélgetés, mászkálás, imádságot zavaró tevékenység a templomban az istentisztelet közben.
Az egyház életrendjének – böjtök, imádságok, ünnepek, istentiszteletek – önkényes figyelmen kívül hagyása. A másik szélsőség: túlzott jelentőség tulajdonítása az egyház rituális és egyházfegyelmi előírásainak, amikor azok a Krisztusban való élet segítéseinek eszközeiből öncéllá válnak és ami a farizeusság súlyos bűnéhez vezet.
A templomi istentiszteletek elhanyagolása. A Bűnbocsánat Szentségében és az Eucharisztia Szentségében való ritka részvétel. Az irántuk való formális viszonyulás, a Szentség iránti áhítat elveszítése. A Szentségek iránti mágikus viszonyulás, amikor azok hatását a benne részt vevő belső személyes imádságos munkálkodásától függetlennek tekinti.
Az Egyház külső, rituális életének előnyben részesítése annak belső tanításával, a lélek erkölcsi, evangélium szerinti előrehaladásával, életünk Krisztus szerinti elrendezésére törekvéssel szemben.
Felebarátaink elleni bűnök:
Indulatosság, hevesség, robbanékonyság, ingerlékenység, szeretetlenség, a szelídség és a türelem hiánya, felebarátainkkal szembeni dühödtség.
Szülők iránti tiszteletlenség, öregkorukban a megsegítésre törekvés hiánya, az irántuk való jóindulat, gyengeségeik iránti elnézés, kímélet hiánya. A családi béke megőrzésére és ennek megtanulására irányuló törekvés hiánya. Túlzott igényesség, túlzott vagy aránytalan követelmények támasztása a házastárs iránt. A házastárssal szembeni házsártosság, kötekedés, bántó kritikusság. Törekvés hiánya a másik meghallgatására, megértésére, engedmények tételére. Féltékenység. A gyermekek erkölcsi, lelki és szellemi nevelésének elhanyagolása. A gyermekek alaptalan és nem arányos büntetése.
Csábító, kísértő viselkedés másik nembeli személyek iránt. Házasságtörés (ennek következménye gyakran a házasság felbomlása). Abortusz. A férj beleegyezése az abortuszba. Abortuszra kényszerítés.
Felebarátok elítélése. Képmutatás. Keményszívűség, érzéketlenség, irgalmatlanság, emberek iránti gyűlölet. Az idősek iránti tiszteletlenség. Önmagunk másokkal szembeni felmagasztalása. Saját „jelentőségünk” hangsúlyozása. Fogyasztói viszonyulás az emberek, mint saját céljaink elérésének eszközei iránt. Egoizmus.
Csalás, hazugság, az adott szó meg nem tartása, hamis tanúskodás, rágalom, mások gyalázása, szélhámoskodás, becstelenség, a becsület, becsületesség hiányának minden formája.
Rablás, lopás. Uzsoráskodás. Mások szerencsétlenségéből haszon kovácsolása.
Személyválogatás. Az emberek „számomra szükségesekre” és „számomra nem szükségesekre”, nagyobb értékűekre és kevésbé értékesekre, fontosabbakra és kevésbé fontosabbakra osztása. Hízelgés, szolgalelkűség, talpnyalás, elvtelenség, a vezetők kedvének elvtelen és aljas érdekből történő keresése. Durvaság. Az alárendeltek szükségleteinek és emberi méltóságának figyelmen kívül hagyása. Felebarátaink megalázása. Törekvés hiánya az emberekkel való személyválogatás nélküli, egyenlő, békés, igazságos és tiszteletteljes viszony kiépítésére és ennek megtanulására.
Más emberek megfertőzése saját szenvedélyeinkkel. Mások szenvedélyeinek szítása, azok aljas érdekből történő kihasználása. A rossz elleni aktív és határozott harcra és ellenállásra törekvés hiánya. Törekvés hiánya a gyengék és a megbántottak megvédésére. Törekvés hiánya a szükségben lévő emberek megsegítésére, áldozatkészség (időnk és eszközeink felhasználásának sajnálata). Szívünk „elzárása”.
Dicsekvés. Gorombaság. Arcátlanság. Durva és trágár beszéd. Tolakodó erkölcsi kioktatás. A megvigasztalás, a nehéz helyzetben lévő másik ember megsegítése iránti törekvés farizeus hiánya.
Más nemzetek és népek, más véleményen lévő emberek iránti gyűlölet.
Önmagunk elleni bűnök:
Csüggedés. Huzamosan tartó depresszív, levert hangulatban való elmerülés, az abból való kiemelkedésre törekvés hiánya. Kétségbeesés.
Hazugság. Öncsalás, önmagunkkal szembeni becstelenség, lelkiismeretünk hangjának figyelmen kívül hagyása. Önmagunk jóra kényszerítésének hiánya, a bűnnek való ellenállás hiánya.
Ingyenélés. A munka, a tanulás kerülése, önmagunknak, mint keresztény személyiségek művelésének és fejlesztésének elhanyagolása. A fogyasztói antikultúra befogadása és követése. Hamis alázat, amely lehetővé teszi, hogy önmagunkat manipuláljuk, megalázzuk keresztény méltóságunkat. Figyelmetlen, meggondolatlan és értelmetlen információfogyasztás, információfüggés (televízió, újságok túlzott szerepe életünkben).
Dohányzás, drogozás, mértéktelen alkoholfogyasztás stb.
Paráznaság, a testi és lelki tisztaságra törekvés elhanyagolása, a tisztátlan benyomásoktól való önvédelemre törekvés hiánya.
Pénzsóvárság, kapzsiság, irigység, harácsolás, mértéken felüli gazdagságra törekvés. Túlzott költekezés, szükségtelen vásárlások iránti szenvedély.
Falánkság. Torkosság. Ínyencség, szenvedély bizonyos ételek iránt, azok túlzott élvezete.
Indulatosság, hevesség, ingerlékenység. Képtelenség a megnyugvásra, a kijózanodásra. Bosszúállás.
Lustaság, üresség, semmittevés.
Hiúság, beképzeltség, felfuvalkodottság. Gőg. Egocentrizmus. Sértődékenység.
És más bűnök, amelyekkel lelkiismeretünk vádol bennünket.
Igumen Petr (Meserinov)
Игумен Петр (Мещеринов), Таинство покаяния: подготовка и исповедь. Издательский Совет Русской Православной Церкви. Москва, 2006.
Eredeti cikk: https://ortodox-kereszténység