Az én Jézusom a Krisztus, elmondta véleményét
az írástudókról és ezzel együtt azokról,
akik gőgből és hiúságból a főhelyekre törekszenek.
S közben „nagyokat” imádkoznak.
Elítélte a vallásosságukban külsőségekre törekvőket
és megjegyezte: mennyivel lesz szigorúbb az ítélet,
mely rájuk vár:
„Keményebb ítélet vár rájuk!” (Mk 12,40)
Sokszor előfordul az ember életében,
hogy a felvett ruha és még sok egyéb,
amit „magunkra öltünk,” – úgy tetszik nekünk, –
átalakítja személyiségünket.
Többé tesz bennünket, – azt hisszük.
Úgy gondolkodunk, mintha mindez módosítaná
egyéniségünket. Azt az üzenetet küldve mások felé,
hogy mennyivel különben vagyunk náluk.
Az írástudók és farizeusok számára
nagyon fontos volt, hogy felhívják magukra
a figyelmet, hogy őket lássák meg elsősorban.
Nagy kérdés az, hogy amikor meg akarjuk tudni,
kik is vagyunk valójában, – ezt kitől kérdezzük?
Istentől, lelkiismeretünk legmélyétől
vagy tükörben látott jól öltözött önmagunktól?
Pedig oly tökéletes példa állhat előttünk!
Jézus az Eucharisztiában!
Egyáltalán nem mondható Őrá,
hogy ebben a formában „jól öltözött.”
Roppant hétköznapi és nagyon egyszerű.
Egy falat kenyér,
sőt még az is egy vékony kis ostya.
Tiszta, egyszerű vízből és lisztből.
Mégis benne van a Lényeg!
Minden, ami fontos! Maga a Krisztus!
Ennek nyomán a kérdés, mi válaszra ingerel,
hogy tudok-e egyszerűen,
– az egyszerű külső mögött is, –
gazdag belsőt hordozni?
S a kérdés nyomán lássuk meg
ugyanebben az evangéliumi részben
a szegény asszonyt, aki bizonyára
roppant szegényes öltözékében nem adott sokat,
de azt szeretetből tette,
és mindenét adta abban a két fillérben.
Jól érezhető a különbség az írástudók
dölyfös adakozása és a
szegény asszony adománya között.
Innen már csak egy lépés értenünk
és éreznünk azt,
hogy a magunkhoz vett Kenyérben,
– az Eucharisztiában, –
Isten is hasonlóképpen tesz!
Láthatjuk az írástudók látszatvallásosságával
szembeállított özvegy igazi vallásosságát.
Jézus mindkettőt felismeri. Őt nem lehet
megtéveszteni, mert az ember szívébe lát.
Láthatjuk azt, ahogyan Jézus, – kritikájával, –
leleplezi az írástudók kevély szándékát.
Akik jól ismerik bár a törvényeket és a
vallási előírásokat, de csak látszatra törekszenek.
Nem istenszeretetből fakadnak vallásos tetteik,
csupán az emberek tetszésére törekszenek.
Külsőségekre, a szív és lélek odaadása nélkül!
Ami pedig belőlük hiányzik, – a szív és lélek
felajánlása Istennek, – az mutatkozik meg
oly csodálatosan a szegény özvegy tettében,
aki egész mindenét helyezte a perselybe.
Mindenünket odaadni Istenünknek
az anyagiak nyújtotta biztonság helyett,
az igazi Isten-kapcsolatunk szép jele.
Teljesen az Isteni gondviselésre bízni
életünk sorát, – a vallásosság lényege!
Szeretettel:
Csukor Árpád