Ferencesként végigjárni a Camino Benedictust itt Magyarországon, sok élménnyel gazdagított.
Tihany. A kezdet. Zarándok-uzsonna a „legszebb kilátású étteremben” a ferences „örvendező szegénység és derűs igénytelenség” jegyében. Az apátsági templom mellett állva ettem meg a félszáraz szendvicsemet forrásvízzel és közben csodáltam a Balatont. Nagyon szeretem ezt a kilátást, ahányszor erre jártunk, mindig elbűvölt. Mert vannak dolgok, amiket senki nem vehet el tőlünk, ha megtanuljuk észrevenni. A Balaton szikrázó vizének látványát, a távoli vitorlásokat a vízen, a párás, langyos szellő simogatását, a levendulaillatot és a hálát a szívünkben, hogy Isten jó.
És aztán a bakonyi erdők! A nyári hőségben hűvösek és lélegzetelállítóak. Egyetlen hátrány a vándor számára a dimbes-dombos felszín: többnyire azért megyünk le egy völgybe, hogy az alján újra feljöhessünk. Sokadszorra a remény is szétfoszlik és már csak elfogadni lehet. Mindenesetre sem a betyárok nem vittek el, sem a farkasok nem ettek meg. (Talán mert egyszer épp az Úr küldött közéjük.)
„Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok.” (Mt 10, 16)
Városlődöt elhagyva az erdőben Csehbánya környékén találtam egy erdei Mária kápolnát. Gyönyörű meglepetés volt. Régi harangláb, padok a fák alatt.
‘A legenda szerint, és az évszázad elején még életben volt csehbányai lakosok elbeszélése alapján a kápolna épülete a következő történet szerint jött létre:
Egy erdész egy alkalommal éjjel eltévedt, nem talált haza, ezért Istenhez fohászkodott segítségért. Nemsokára fényt látott messziről. Elindult a fény irányában. A fényhez közeledve látta, hogy tűz ég ott, az világított. A tűz mellett átmelegedett, utána már tájékozódni is tudott, és szerencsésen hazatért. Az erdész hálából egy Szűz Máriát ábrázoló szentképet vésetett a tűz helye mellett álló fába. Később a fa mellé egy fakereszt is került. A fakereszt helyére 1905-ben Rovenszki Ferenc kőkeresztet állítatott. A kereszten ma is rajta van egy Mária kép. A tűz helyén pedig Csehbánya község lakossága a segítő Szűzanya tiszteletére felépítette a mai kápolnát.” (Forrás)
Bakonybél egy kedves élmény volt nekem. Annál is inkább, mivel már jártunk itt együtt a családdal is. Akkor egy hetet töltöttünk itt vendégházban, a gyerekek is itt voltak. (De nagyon hiányoznak a camino alatt!)Két éjszakát foglaltam itt, mert arra gondoltam, egy kis lelki feltöltődés jól fog esni. Jól tettem. Ebben a kánikulában ugyanis nem igazán lehet sehol útközben csak azért üldögélni, hogy elmélkedjen az ember. De a szállásom tele volt jobbnál jobb lelki olvasmánnyal és jó volt újra látni a szerzetesek környezetét, kisétálni a tóhoz, elmenni az esti kompletóriumra.
Visszatekintve azt kell mondanom mégis, hogy az EMBEREK, akikkel találkoztam, az út legnagyobb értékei. Rengeteg szeretetet kaptam.
A falvakban előre köszönnek, örömmel segítenek. Egy mosoly vagy kedves szó után azonnal nyitottak és őszinte bizalommal vannak, beszélgetnek. Nekem, az introvertáltnak, időbe telt, mire ráhangolódtam. Nem voltak sokan, de igazi jósággal gazdagítottak az úton. A debreceni zarándokok, akikkel több helyen összefutottunk. Az aszófői boltos hölgy, akivel az élet mélységeiről beszélgettünk. A fiatal tihanyi szerzetes, aki meghívott az apátságba egy zarándok misére. A vászolyi bácsi, aki vizet adott a pincéjében és útbaigazított, mikor lemerülöben volt a mobilom a térképpel. A bakonybéli csupaszeretet takarítónéni a szálláson, aki mindannyiunk kedvében akart járni. A diáklány a tájházban, aki élete első idegenvezetését tartotta néhányunknak és megosztotta velünk, mennyire izgul. ( Mi meg megdicsértük, mert igazán jó volt. ) A bakonybéli bácsi az erdő szélén a tyúkjaival. A csehbányai favágó. A bakonyszentlászlói szállásadó néni, aki a családjáról mesélt és a jércéiről. A pannonhalmi bácsi, aki segített a hátizsákommal…
Van jóság a világon. Nem tudta kiirtani az egyszerűség jóságát a pénzéhes világvezetés a kisfalvakban. Ha összetalálkoznak, egymással is beszélgetnek, látszik, hogy mindent tudnak a közösségről, amiben élnek. Élő kapcsolatok vannak. És ez jó. Mi több, reménykeltő. Mert szerintem az egyszerűség igen nagy kulcsa (lesz) a jó túlélésének.
A Benedictus útja Pannonhalmán véget ér. Aki tovább megy, innen becsatlakozhat a Szt. Jakab útra, ami Santigo-ig visz. Sokan tovább megyünk itthon Győrön át még Lébényig. Én is ezt tervezem, de majd egy hűvösebb évszakban, mivel a további szakaszok nagy része tűző napon vezet. Milyen jó lesz ősszel vagy tavasszal melegedni rajtuk! Az én utam most véget ér. (Pannonhalmáról külön posztot fogok írni.)
Alázatot kértem tanulni induláskor, sok helyütt és ebben is, most is megkaptam. Hálát adok az útért, az emberekért, a gondolatokért, az épített és teremtett világ szépségeiért. Mindenkit biztatok a kipróbálásra, – akár csupán egy szakaszon – ha valaki nem tud, nem kell távoli országokba utazni, itthon is rendelkezésre áll az Út!
Jó volt kiszakadni és megtapasztalni a valóságot: a világ szép és a Jóság létezik, működik, ma is, most is! Senki ne higgyen a média félelmet és depressziót árasztó híreinek! A Jót mi teremtjük magunk körül, a hozzá való szeretet pedig szakadatlanul áramlik Istentől. Választás kérdése, hogy gátat szabunk-e vagy utat adunk tovább ennek az áramlásnak.
„Házak és hazák között vándorlunk szüntelen
vágyakozásunk lendít minket tovább,
minden megtett lépéssel más talajt érzünk a lábunk alatt
az út vezet, s mi közben egyre változunk.
Milliónyi zarándoktársunkkal a földön
együtt tanuljuk az úton járók bölcsességét
együtt éljük át az áldások erejét az évek ösvényein,
és az út, amit bejárunk, maga lesz a cél.
Közben minden értünk történik.
az élők földjén lassan emberré alakulunk
és minden nap csodálkozunk:
Isten mellettünk lépdel.”
(Varga Gyöngyi)