Hála van bennem ezen az őszi délutánon.
Nem vagyok egy nagymenő gazdasszony, életem legnagyobb részét emeletes házban töltöttem. De mégis, amikor elkezdtem a kétkezi munkát, sokminden megváltozott. Sokat tanultam. A kert, ami sosem lesz csilivili, megtelt élettel.
Na meg feladattal, fáradtsággal, örömmel és áldással. Kezeimen a pórusok megteltek a fennkölt fenntarthatóság művelésének gyakorlati mélyedéseivel és földes ráncaival. De úgy tűnik, Isten megáldja a szeretettel végzett munkát, még ha az bénázva is van, tapasztalatlanul.
Most itt ülök a saját kezűleg tapasztott vályogkemence mellett, kortyolva a magam által gyűjtött galagonyavirág teáját és csodálom az életet, ami körülvesz. Megint eltelt egy év. A tavaszi naposcsibék megnőttek, a kotlósok kitollasodtak a vedlés után. A kamrában a nyár emlékeként lekvárok sorakoznak. A begyűjtött gyógynövényeim kiszárítva a helyükön, a saját gyógyszirupok is lassan beérnek már. De vár még ránk az alma, a savanyúkáposzta, a diópucolás…
Hűvösödik, odakint megváltozik az avarral borított föld szaga, de a másik oldalon még virítanak a muskátlik, és nyílnak az őszirózsák. Néhány mosolygós alma még hintázik a fán. A cseresznyefa lombja fáradtan kapaszkodik az aranyló napsütésben. A kert kicsit megkopott, de még mindig élet van benne, és mint egy kincses sziget, ami nem értesült a világban züllő halál kultúrájáról, csak ontja a gyümölcseit. Nincs olyan nap, hogy ne tudnék behozni valamit.
Sül életem első kemencés lepénye, illata körbevándorol a diófa alatt.
Hála van bennem ezért az évért, még ha az aszály nehéz is volt, nemcsak nekünk, de a növényeknek és az állatoknak is. Azért mégsem múlt el nyomtalanul, mert valami idén is született a kezünk munkájából és benőtte magát a szívünkbe is. Köszönöm!
Jöhetnek az esti gyertyafények, a lassan kúszó gondolatok, és a téli tervek. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de Isten áldása télen sem fog elhagyni, tudom!