„Gyűjtsetek kincset a mennyben” (Mt 6,20)
Olyan reménytelen a világ! – hallani a sóhajt nap mint nap. Pedig Isten a reményt éppúgy beültette a szívünkbe, mint a szeretet magját. A remény szállt fel egykor a homályból Izrael Emánuelt hívó hangjában és megtalálható ma is minden mozdulatunkban.
December végére már jócskán elbújtak a melengető napsugarak, előkerültek a kabátok, csizmák. A romantikus hóesés helyett odakint sár van, fagyos szél, köd -, mi befűtünk, és vannak olyan napok, amikor legszívesebben ki sem dugnánk az orrunkat. Hol van ebben a remény? Mindenütt. Csak észre sem vesszük.
Amikor kinyitunk egy könyvet, a remény lapjait érintjük, hiszen bízunk abban, hogy lesz időnk a következő oldalakra és jó gondolatokat adhat nekünk. Amikor tanulni kezdünk valamit, vagy a gyermekeinket tanítjuk, egy jobb jövőben reménykedünk. Ha feltesszük az ételt főni, azt reméljük, hogy jól sikerül majd és táplálja azokat, akiket szeretünk. Még a legkisebb ház körüli munkákat, javításokat is a remény táplálja, hogy a kezünk nyomán jobbá lesz tőlük valami.
A vázában karácsonykor kihajt a Borbála napkor metszett cseresznyeág, és óhatatlanul bennünk él a tudat, hogy egyszer újra lekerül a kabát, sütni fog a nap és megint tavasz lesz. Fogadalmaink vannak az új évre, talán már néhány jövő heti eseményt is beírtunk a naptárunkba. Ebédet, bevásárlást tervezünk, számítunk arra, hogy holnap is lesz nap. Az őszi búza kikelt a földeken, és vele ott is a remény zöldell a kopár téli tájban: az ember reménye Isten gondoskodásában a növekedésről és Isten reménye az emberben, amiért gondoskodik róla az új évben is. Nemsokára joghurtos poharakba vetjük a paprika- és paradicsommagokat, és velük mi is a reményt helyezzük palántaföldjeinkbe.
Egész életünket behálózza a remény.
Egyszer defektet kaptam biciklizés közben, és a szántóföldek között toltam haza a biciklit. Több helyen megjelentek már akkor a traktorok a learatott tarlókon. A közelemben kis piros traktor húzta a csíkokat fel-alá szorgalmasan, talán tudtán és szándékán kívül, mégis egyfajta imádságot karcolva a földbe.
Mert az ember, ha nem is fogalmazza meg, amikor beveti a földet maggal és beboronálja, azért mégiscsak Istenre bízza, hogy a munkájának eredményt adjon. Hiszen reméli az esőt, a meleget, a napsugarat, amely életre kelti a magot, szárba szökkenti és megérleli. És amikor elkezd zöldellni a határ és érzi a felengedett föld illatát, jó érzés fogja el, egyfajta hálával telt várakozás, amiért Isten megáldotta munkáját és lesz valami abból, amivel dolgozott. Lesz kenyér az asztalon, lesz takarmány az állatnak, lesz eredménye a munkának, látszik a jövő.
Szép dolog ez, de mi van akkor, ha nem sikerül, amiben reménykedtünk?
Mert van az úgy, hogy az embert egymás után, sorban éri a szerencsétlenség. Van úgy, hogy feláll, újrakezdi, de a veszteség újra meg újra lesújt. Van úgy, hogy azt érzi, erre rá sem szolgált. Hogy nem érdemes jónak lenni. Bármikor megtörténhet velünk, hogy az utolsó pillanatban megengedi az Isten, hogy a gonosz megrostálja azokat az eredményeket, amelyekben bíztunk, amelyekben reménykedtünk. Valami nem úgy sikerül, ahogy terveztük. Valami nem működik, amiben hittünk és mi reményvesztetten törünk össze a csalódásoktól: a jövő sötét, hiábavaló volt minden cselekedet és erőfeszítés – mégiscsak a rossznak van létjogosultsága a földön.
Miért testvérem? Mert a reményt a múlandóban kerested.
Amikor kilátástalannak tűnik a jövő és nem látjuk, merre menjünk, vajon nem csak a földi dolgokban és a láthatóban keressük-e a reményt?
A remény Istentől van. Ő tette a szívünkbe, halhatatlanul. A remény nem pusztán földi dolog. Ezért a reményt nem szabad kizárólag a láthatóban keresni. Ha a vágyaink végtelenek, miért rögzítenénk le a végesben a beteljesülést? Hiszen Isten volt az, aki a szántóvetőnek napfényt adott és esőt, hogy szárba szökkenjen az elvetett mag, és Isten lesz az, Aki, ha hittel lépünk a homályban, lábunk alá illeszti a holnapot minden körülmények között.
A remény Istentől van, ezért azt soha nem veheti el tőlünk senki. Nem szabad hinni ennek a gondolatnak, ennek a rémnek, mert ez a sötétség játéka! A mi reményünk az Istentől nyert igazságban gyökerezik, Isten igazsága pedig világosság, ami átvilágítja a sötétséget.
Amikor a látható lassanként összeomlik körülöttünk, még mindig azt mondja nekünk: „Ember, nincs veszve semmi! Mindaz, amit az örökkévalóságba vetettél, íme itt van, körülölel téged, meríts belőle és új Életet ad. Hisz van egy hely, ahol igazsága lesz annak, aki jó, de most érdem nélkül szenved; aki ma még sír vagy beteg, vagy aki nem üti meg a nagyvilági mércét.”
A remény Istentől van. Ezért az új esztendőben csak Isten kezét fogva szabad lépegetnünk. A remény zarándokaiként útra kelni és megtanulni az örökkévalóság mértékében látni a világot. Isten világosságával behinteni minden tervünket és cselekedetünket. Ha Őt hozzávesszük az építkezéshez, akkor a reményt máris nem a múlandóra alapoztuk. Mert a múlandó világ roskatag alapokon áll, de ha a szívünkben Isten világossága él, mindig tudni fogjuk, hogy nem az a lényeg, ami itt és most körülvesz, hanem az, ahová tartunk.
Ezt kellene az új évben megmutatnunk azoknak is, akik megengedik, hogy kézen fogjuk őket – hogy reménységük legyen.