„Úgy érzem, én jó Uram, hogy a lelkem föllélegzik, ha az örök boldogságra gondol, amelyet majd élvezni fog, ha a Te irgalmadból sikerül hozzád jutnia. Előbb azonban szolgálni szeretne neked, s csak azután élvezni azt, amit Te szereztél akkor, amikor neki szolgáltál. Mit tegyek, Uram? Mit tegyek, én Istenem? Ó, milyen későn lobbantak lángra az én vágyaim! Pedig milyen korán kezdtél hívogatni, Uram, s mennyire igyekeztél rábírni, hogy egészen adjam oda magamat neked. Mondhatja-e valaki, Uram, hogy valaha cserbenhagytad a nyomorultat és megvontad segítségedet a koldustól, aki feléd óhajtott közeledni? Van-e határa a Te kegyelmed csodáinak és a Te műveid felséges voltának? Ó én irgalmas Istenem, mily könnyű Neked ezeket most megvalósítanod a Te szolgálódban! Hatalmas vagy Te, nagy Isten! Most fog majd kitűnni, vajon igaza van-e lelkemnek, mikor azt hiszi, hogy mindazt az időt, amelyet elvesztett, Te Uram, egy pillanat alatt vissza tudod neki adni. Talán helytelenül beszélek, mert hiszen azt szokták mondani, hogy az elvesztett időt nem lehet visszaszerezni. Áldott légy, ó, Istenem!” (A lélek fohászai IV/1)
Szent Terézia életének van egy másik dimenziója is, amely meghatározóbb, mint szociális környezete és a külső események sora. Attól vált ő igazán azzá, aki, ami belül történt vele a lelke mélyén.
Többéves szerzetesi élet után, negyvenedik életévéhez közeledve, eljutott egy meghatározó krízishez. Szent Ágoston vallomásait olvasva megélt egy mély „megtérés”-tapasztalatot, amely az Istennek való teljes önátadásra vezette. Ez megfelelt legbensőbb vágyainak: „Élni vágytam – mert jól felfogtam, hogy nem élek, hanem a halál árnyékával küszködök –, és nem volt, aki életet adjon, és én nem tudtam azt megszerezni…” (Ö 8,13)
1544-ben, negyven éves korában kezdődtek mély vallásos tapasztalatai, amelyeket misztikus kegyelmek kísértek. „…megtörtént velem, hogy váratlanul Isten jelenlétének érzése fogott el, amiben semmi módon sem kételkedhettem, hogy Ő bennem volt, vagy én teljesen elmerülve Benne.” (Ö 10,1) Ezzel egy új élet kezdődött Szent Teréz számára: „Új könyv kezdődik itt, akarom mondani, új élet: mert ami eddig volt, az enyém volt, de amelyet az imádság dolgainak elbeszélésétől fogva éltem, azt inkább, úgy érzem, Isten élte énbennem. Mert világosan látom, hogy én képtelen lettem volna ilyen rövid idő alatt kiemelkedni ennyire rossz szokásokból és cselekedetekből. Áldott legyen az Úr, hogy megszabadított önmagamtól.” (Ö 23,1)
Öt évvel később éli át élete meghatározó élményét: belép Krisztus emberségének tapasztalatába. Erről részletesen beszámol Önéletrajzának 27-28. fejezetében. Ez a „meghatározó esemény” lesz azután minden vállalkozásának kiindulópontja, mintha csak egy újjászületést élt volna meg elérve a keresztény érettséget. Ettől kezdve születtek meg első írásai.
„Ó Jézusom, ki tudná leírni azt a fenséget, amellyel megjelensz nekünk! Mennyire Urának mutatkozol az egész világnak, s a mennynek és ezer más világnak, és számtalan világnak és mennynek, amelyet Te teremthettél volna! Abból a fenségből, amellyel megjelensz, megérti a lélek, hogy még ez is semmi ahhoz képest, hogy Te vagy ezek Ura.
Világosan látni itt, ó Jézusom, milyen kevés a hatalma az összes gonosz szellemnek a Tiédhez képest, s ha valaki kedvedre tenne, az az egész poklot eltiporhatná. Ebből látszik, miért rémültek meg a gonosz szellemek, amikor alászálltál a pokol tornácára, s miért kívántak ezer más lentebbi poklot, ahová elmenekülhetnének egy ilyen nagy fenség elől. Látom, mennyire szeretnéd megértetni a lélekkel, milyen nagy a hatalma a Te legszentebb Emberségednek, egyesülve az Istenséggel.” (Ö 28,6)
Önéletrajza 29. fejezetében számol be a „szívsebzés” kegyelméről, amely a lelkében végbement változások szimbóluma. Tizenkét évvel később élete utolsó szakaszát megjelölő élménye a „lelki házasság” ajándéka.
„Nem lehet kifejezni, sem elmondani, milyen módon sebzi meg Isten a lelket, és milyen nagy fájdalmat ad, hogy elfeledkezzen önmagáról; de ez a fájdalom olyan ízes, hogy nincs akkora gyönyörűség az életben, amely nagyobb örömet adna. A lélek – mint mondtam – folyton szeretné, ha ettől a bajtól haldokolna.
Ez a fájdalom és boldogság teljesen bolonddá tett, mert nem értettem, hogyan lehetséges ez. Ó, micsoda látvány egy ilyen sebzett lélek! Egy olyan – úgy értem –, amelyet ilyen fenséges okból nevezhetünk megsebzettnek, és amely világosan látja, hogy nem ő mozdult arra, ahonnét ez a szeretet jön, hanem az Úr igen nagy szeretete ültette bele ezt a szikrát, amely teljesen elégeti őt. Ó, hányszor jut eszembe, amikor így vagyok, Dávidnak az a verse: Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik a lelkem tehozzád Istenem.” (Ö 29,11)
Ezt követően életének utolsó tíz éve a legaktívabb szakasz. Egyre hosszabb alapítási utakat tesz Kasztíliában és Andalúziában nagy betegen, sokszor közel állva a halálhoz. Halála előtt egy évvel így ír lelki áldozatáról: „Az akarat soha, még önkéntelen indulat formájában sem adja fel azt a vágyát, hogy Isten akarata teljesedjék benne. Ez a megnyugvás olyan erős, hogy nem óhajtja sem az életet, sem a halált, hacsak nem olykor-olykor egy pillanatra, azért, hogy megláthassa Istent.” (Hatodik lelki számadás)
Utolsó szavai jegyesi szeretetét tükrözik Krisztus iránt: „Az Egyház leányaként halok meg.” „Itt az ideje, Jegyesem, hogy lássuk egymást.”
Forrás: http://www.karmelitakolostor.hu/szentjeink/avilai-szent-terez/
Képek: https://es.wikipedia.org