„Sok szent úgy áll előttem, mint egy akrobatacsoport, amelynek egyik tagja ugrásra kész, a másik pedig már indítja a következőt. István diakónus indítja a későbbi Szent Pált, Ferenc Klárát, Ambrus Ágostont, engem pedig Pilinszky indított el.
Hivatáskrízisben voltam.
Kétségbeesésemben bementem az egyik kápolnába, ahol az Új Ember legfrissebb számának címlapján megpillantottam A címzett ismeretlen című írását, amelyet rögtön elolvastam, s mivel annyira magukkal ragadtak a sorok, „lenyúltam” a hetilapot. A levélben ez állt: levelemet mindenkinek írom…, minden kegyelem…, szeressétek egymást…, legfőképpen ellenségeiteket. Ez a gondolatsor hihetetlen módon szembesített önmagammal, és visszalendített a hivatásom útjára.”
A több mint három és fél évtizedes történetet Varga László atya elevenítette fel a kaposvári Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban az Irgalom és kegyelem Pilinszky János költészetében című esten, amely az Ars Sacra Fesztivál keretében valósult meg. A kaposvári Szent Imre-templom plébánosa mosolyogva arra is utalt: Sem a kilencvenöt esztendeje született és harmincöt éve halott költő, sem pedig ő nem volt kanonizált szent, de ez az írás valóban rátalált, szembesítette önmagával, és a gondolatsort olvasva úgy érezte, mintha személyesen találkozott volna a magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjával.. Ezt követően a központi szemináriumban az egyik kispaptársával gyűjteni kezdték az Új Emberben megjelent Pilinszky-írásokat, mégpedig azzal a szándékkal, hogy egyszer megjelentetik azokat.
Az estet – amelynek mottója: „Költő vagyok. És katolikus” – Sárközi Angéla drámatanár tartotta mederben, aki több mint harminc esztendeje maga is beleszerelmesedett Pilinszky lírájába. Emlékszem, népművelős tanítójelöltként a nyolcvanas évek elején színpadra állította a KZ-oratóriumot, amelyben az egyik szerepet is eljátszotta. Eredetiségével és erejével az előadás revelációként hatott a hajdani kaposvári tanítóképző alkalmi teátrummá varázsolt büféjében.
A Pilinszky-szerelem pedig azóta is tart, de nemcsak a moderátor esetében, hiszen az est másik vendége Sepsi Enikő egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja volt, aki szintén különös szenvedéllyel beszélt a Kossuth- és József Attila-díjas költőről. „Mozdulatlan színházáról” francia nyelven írt doktori disszertációt a Sorbonne-on. (Ennek magyarra fordított változata legújabb, Pilinszky János mozdulatlan színháza. Mallarmé, Simone Weil és Robert
Wilson műveinek tükrében című kötete, amely a Károli-egyetem és a L’Harmattan Kiadó gondozásában, az NKA támogatásával jelent meg.)
S hogy milyen Pilinszky-kép él benne? Azt mondta, leginkább a mozdulatlanságát emelné ki. Maár Gyula lírai portréfilmjében Pilinszky kezében cigarettával beszél, vagy csak maga elé és felfelé néz; e mozdulatban érzékelhető valami mozdulatlanság, s mögötte egyfajta belső izzás. Csakúgy, mint a költészetében.
Az est házigazdája ezzel kapcsolatban utalt a költő egykori társa és múzsája, a vallástörténész Jutta Scherrer megjegyzésére is, miszerint János nem csinál semmit, csak fújja a füstöt és gondolkodik, olykor hónapokig nem ír egyetlen sort sem…
Varga László atya Pilinszkyt egy kisplasztika szimbólumrendszerével jellemezte: – Az irgalmas Szentháromság képe jutott eszembe róla. Egy megtört, sebzett ember látható középen, akit hóna alá nyúlva emel az Atya, s akinek lábát Jézus mossa, miközben árad rá a Szentlélek. Súgónk egyedül a Szentlélek lehet…
Sepsi Enikő arról is beszélt, hogy Pilinszky műveire a költő idejében kevésbé volt fogékony a színházi világ, manapság pedig úgy tűnik, inkább vízióként maradt meg ez a színházkoncepció, amelyből számos alkotó merít. Emellett persze olykor színházi adaptációk is születnek, legutóbb például a HoppArt társulat Orbi et Orbi előadása. Az esten belenézhettünk Vándorfi László Életképek-rendezésének felvételébe, illetve Kiss György Ádám Törőcsik Marival készített, s egy korábbi, budapesti rendezvényen bemutatott beszélgetésébe. Kiderült: az évek során többeknek is a figyelmébe ajánlották Pilinszky művészetét. Maár Gyula így adott kosarat: „Nem vagyok még
felkészülve rá!” Markó Iván pedig rögtön nemet mondott.
Sepsi Enikő elmondta, hogy a kezdeti versek József Attila hatását mutatják, de egy idő után, a Harmadnapon című kötetben már önálló hangon szólalt meg a költő. Ezzel a művel vált ismertté; könyvét szinte napok alatt elkapkodták. A kései versekben aztán már vállalja a töredékességet, az esetlegességet, a „tökéletes ügyetlenséget”. Az egyetemi docens asszony elárulta, legkedvesebb verse az Apokrif, különösen a vége. Drámai, a szó jó értelmében vett színpadias műnek tekinti, szinte magunk előtt látjuk valamennyi képét. Pilinszky költészetének talán legkomplettebb, elképesztően bravúros versének tartja, amely hihetetlen erővel ábrázolja a mindennapok elhagyatottságát.Varga atya nehezen tudott egyetlen kedvencet említeni. Mint mondta, egykor számos verset bejelölt a kötetben, de helyettük most az Intelmet választotta, amely mindkettőjük küldetését kifejezi: „Ne a lélekzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyakat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd. // Arra figyelj, amire városod, / az örök város máig is figyel: / tornyaival, tetőivel, / élő és halott polgáraival. // Akkor talán még napjaidban / hírül adhatod azt, miről / hírt adnod itt egyedűl érdemes. // Írnok, / akkor talán nem jártál itt hiába.”
Az est két vendégművésze, Kása Tímea és Fándly Csaba több verset is megszólaltatott – elhangzott többek között az Apokrif, az Intelem és a Kegyelem –, és természetesen a papi pályaívre oly nagy hatást tett, az Új Ember 1979. július 15-i számában megjelent Pilinszky-levél is.
Szó esett arról is, hogy a költő a hatvanas években egzisztenciális válságot élt meg, s képtelen volt írni. Naplójegyzetei tanúsága szerint ekkor kezdte el olvasni a Jézushoz oly közel került zsidó származású francia filozófus-misztikus írónő, Simone Weil műveit.
Varga atya úgy érzi, sok a közös vonása Simone Weillel és Pilinszkyvel.
– Az írónő otthagyta jól fizető állását azért, hogy közösséget vállaljon a proletárokkal – jegyezte meg a plébános. – A számára albérletet biztosító hölgy értelmi fogyatékos fiának olvasott fel verseket, ezzel is bizonyítva: a lényeg láthatatlan. Isten a sérültekben is ott van, s életemet már fiatalkoromban összekapcsolta fogyatékos embertársaimmal. Talán ezért mondhatom el: ahogy Simone Weil vagy Pilinszky, úgy én sem éltem hiába.
A sodró lendületű beszélgetés kitért a Nagyvárosi ikonokra is. Sepsi Enikő az Ars poetica helyett, illetve a Teremtő képzelet sorsa korunkban című esszéket vette nagyító alá. Mint mondta: Pilinszky e két írásában fogalmazza meg mindazt, amit evangéliumi esztétikának nevezünk. A művészet eredendően vallásos, a képzelet pedig a bűnbeesés miatt megromlott valóság rehabilitációját szolgálja.
A beszélgetést az Életképeken kívül a már említett Kiss György Ádám coach, tréner, a közép-európai playback színház vezetője által készített Törőcsik Mari-bejátszások is gazdagították. A Kossuth-díjas színésznő többek között arról is mesélt: neki előbb volt jó barátja Pilinszky, mint a férjének, Maár Gyulának, aki viszont – ahogy a művésznő fogalmazott –, „magasabb szinten” tudott beszélgetni a költővel.
Hazafelé menet belém égett Pilinszky-sorokat mormolok, és szorítom a követ, amelyet az esten választhattam magamnak egy kosárból, akárcsak a közönség többi tagja. Az enyémen ez áll: „…egyszerűen az, hogy látnak, mozdítja meg itt és most a világot.”
A KÖLTŐ HIÁNYA
A tudósítónak megadatott, hogy Marguerite Duras, a háború utáni francia irodalom egyik jelentős alakja Naphosszat a fákon című színművének kaposvári próbái idején – amelyet Anatolij Vasziljev rendezett – hosszasan beszélgessen az élet-halál harca után először színpadra lépő főszereplővel, Törőcsik Marival, akit legendás barátság fűzött Pilinszkyhez, mi több, ő volt a lánya keresztapja. 2009-ben így emlékezett rá:
– Mindig előjön a hiánya. Azok közé tartozik, akiknek emléke életem végéig fel-feltör bennem. Kevesen tudták, milyen elképesztően elbűvölő humora volt, és milyen öniróniája. Emlékszem, amikor két évre leköltöztünk Velemre, akkor ő is lejött, kibérelt az erdésznél egy emeletet. Teréz öt és fél éves volt, és János óriási sétákat tett vele. Sajnálom, hogy Teréz legalább négy évvel nem volt idősebb, vagy János várhatott volna még a halállal, mert akkor nemcsak keresztapja alakja és szeretete, hanem a beszélgetések íze is megmaradt volna a lányomban, aki elsőként kapott a meséskönyvéből. Amikor János nem publikálhatott, meséket írt. Teréz hároméves lehetett, amikor felolvastam neki keresztapjának a Kalandozások a tükörben című verses meséjét, és csak folytak a könnyei. Mondtam neki: „Terézkém, ne sírj, figyeld majd meg, milyen szép lesz a vége!” Azt mondta: „Jó, jó, de az egész olyan szomorú.”
János egyébként nemcsak szomorú, hanem vidám is tudott lenni. Kevés emberen derültem annyit, mint rajta, különösen, ha magáról beszélt. De így is halt meg. Mesélték: az ügyeletes orvos és a nővérek körülállva hallgatták Pilinszkyt, aki azt ecsetelte, hogy amikor bevitték az intenzív osztályra, és ott feküdt az ágyon csövek között, miként látta önmagát. Annyira nevettek rajta, hogy harsogott a kórház.
Ő is felkacagott, s így halt meg.