Az illetékes egyházi körök nemigen emlékeztek meg idáig róla, hát feljegyzem én, míg végképp feledésbe nem merül: 1929. december 6-ára virradó éjjel csoda történt egy borsodi községben, ott is éppen a mi házunkban.
Talán meg sem történt volna a csoda, ha el nem sóhajtom magam az említett nap előtt 
egy héttel:
— Még hatszor alszunk, és jön a Mikulás…
Jóanyám meghallotta sóhajtásomat — magam is azon voltam, hogy hallja meg —, s így szólt csendesen:
— Szegény most a Mikulás, kisfiam, lyukas a csizmája. Ilyen sárban el sem indul mifelénk, csak arra jár, amerre flaszteron mehet…
Kifagyott abban az évben a termés, a kenyeret árpalisztböl sütöttük. És tizenhat százalékos kamatot szedett a bank.
Ámde én arra a következtetésre jutottam, hogy ez a dolog a felnőttekre tartozik, a Mikulás pedig az én személyes ügyem. Attól fogva tervszerűen kezdtem sóhajtozni:
„Még ötször alszunk …”
„Még négyszer…”
„Még háromszor…”
Amikor a kettőnél tartottam, jóanyám elszánta magát á végső érvelésre:
— Kisfiam, nincsen is Mikulás. Azt csak a buta kisgyerekek hiszik. De te nagyfiú vagy, nemsokára nyolcesztendős!
Engem már akkoriban is nehéz volt meggyőzni. Makacsul ragaszkodtam az elveimhez:
— Úgyse igaz. úgyse tetszik becsapni… A tanító néni is megmondta, hogy holnap este tegyük ki az ablakba a Cipőt…
De hiába volt minden, mert apám is az anyám pártjára állt, és leintett:
— Ugyan, Mikulás… Nyolcesztendős nagyfiúnak mar nem szabad volna elhinni az ilyen meséket!
— Nem is igaz, hogy mese, nem is igaz… —
hajtogattam csökönyösen, és nyeltem, nyeltem a könnyeim.
Hiszen tudtam én, ki rakja tele a cipőt. Meglestem én azt tavaly ilyenkor — szuszogni is elfelejtettem, olyan erősen színleltem az alvást —, hogyan settenkedik anyám a szobába, óvatosan húzza ki a komódfiát (amelynek a kulcsát már napok óta nem leltem), s hogyan csempészi bele a cukroszacskót meg az aranypapírba öltözött, kis csokoládé Mikulást a cipőmbe.
Igazán nem amiatt keseredtem el, hogy megvonják tőlem a cipőbe való csomagot — megtette volna azt pár szem kockacukor is —, másvalamihez, sokkalta nagyobb értékhez ragaszkodtam én. Úgy éreztem, megfosztanak valamitől, amit soha az életben nem kaphatok azután vissza: elveszik tőlem a mesét.
Másnap este mégiscsak kitettem a cipőmet az ablakba.
Hunyorin leskelődtem a dunna mögül: mi lesz
most?
Anyám mihelyt belépett a szobába, észrevette az ablakba kirakott kiscipőket. Nézte, nézte, de nem történt semmi. Nehezet sóhajtott, és lefeküdt.
S íme: reggelre kelve megtörtént a csoda: egy alma és néhány szem dió mögül — rögtön láttam, hogy ezek a kamránkból, származnak —, a cipő orrából előkerült egy apró, tűzvörös papírral bevont csokoládé Mikulás!
Jóanyám ámulva nézte, majd kiment a konyhába szótlanul. Később bejött apám, és sokáig forgatta ujjai közt a kis Mikulást.
— No látod — mondta.
Sokszor eszembe jutott ez a dolog azóta, de idáig nem szóltam róla senkinek.
Apám és anyám egymásra gyanakodtak — ők sem hittek már a csodákban —, s álmukban sem gondolták, hogy én magam voltam a csodatevő. Pedig én vettem azt a Mikulást a Hangya-boltban nyolc fillérért — két irka elspórolt árán —, s én dugtam bele még este a cipőm orrába.
Nem. igazán nem csintalanságból. nem is valami számító ravaszságból. Csupán a mese miatt. A mesét akartam menteni, magamnak átmenteni minden eljövendő időkre — a mesét, a menthetetlent.