Roráte

Hajnali 5 óra múlt. A konyhaasztalnál ülve, az ádventi koszorú néma társaságában félig csukott szemmel kortyolom a kávét. Odakint sötét van, a család még békésen szuszog, kell még nekem is néhány percnyi jótékony lebegés álom és valóság között. Velem szemben csendesen pislákol az ádventi gyertya lángja. Sárga fénye szétfolyik még az álmos szemeim előtt. Nem kapcsoltam fel a villanyt sem, hogy minél óvatosabban szokjam az ébredést.

Kattan a zár, csendesen csukódik a kapu, most nem nyikorog… A decemberi szél az arcomba kap, felébresztve azokat az érzékeket, amiket még álmosan szenderegni hagytam volna egy ideig. De valahogy mégis mintha simogatna inkább, – nem szaggat, rángat, tép -, csak megsimít hidegen és frissen, mint egy jóságos angyal ébresztő keze. Hiszen béke van, még nincs rohanás, csak a csend, a hajnal mozdulatlansága – odakint pedig december és Ádvent.

A házak még mind sötétek, csak egy-egy karácsonyi ablakfényen felejtődik ott kószán a szemem. Mindenki alszik még? Helyenként ébredezve próbál felkanyarogni a kéményekből a füst. Nehezek a lábaim. Más ez, mint a nyári hajnalok, amikor futni jártam. Nincs madárcsicsergés, a természet téli álmot alszik, fénynek nyoma sincs az égen, a csillagokat puha felhőtakaró vigyázza – még hó sem terít tiszta szőnyeget a Megváltó lábai elé. Csak a megfagyott sár van és a szitáló köd, amibe hogyha beleindulok, mégis áthatolható.

Valami megfoghatatlan csendes öröm terül el a szívemben. Hozzád igyekszem, Uram… Mielőtt felébred a világ, és a határidők, elintéznivalók listája kíméletlenül villogni kezd, beindul az autók motorja, a telefonok vibrálása, a lökdösődés a boltban, – még találkozhatom Veled.

Látom ezt az érzést mások körül is. A templom felé kedves, lépegető alakok igyekeznek a csendben. Inkább a hideg sürgeti őket, nem a múló idő. Nagykabátos nénikék, sétabotos bácsik, és néhány ruganyosan lépkedő fiatal. Micsoda élet ébred itt a sötétség leple alatt! Nagymamám egykori szavai csengenek a fülemben: angyalok szállnak ilyenkor mindenfelé.

Hideg van, a templom fegyelmezett óriásként vigyázza a teret, a szobrok is alszanak, de a márványkövekből a hideg mindenkori biztonságával árad ki a nyugalom és béke. A sekrestyét alakítottuk téli kápolnává, hogy legyen fűtés és meleg a hétköznapi miséken. Jó ez így nekünk. A hely nem szűkös, de összetart. Közelebb hoz egymáshoz, hogy ne csak a szívünkkel, hanem fizikailag is melegíthessük egymást.

Meleg világosság szűrődik ki a nehéz tölgyfaajtón át, bent a villanykályha is sustorog már. A kilencvenéves Eta néni elmaradhatatlan pontossággal gyújtogatja meg a gyertyákat. A fellobbanó lángok árnyéka könnyed derűvel játszik a falakon, elsimítja a repedéseket és visszacsillan az álmoskás szemekben. Józsi bácsi készíti a kottát a harmónium mögött. Bori néni is itt van, és folyamatosan érkeznek a többiek: mindenkinek megvan a maga helye. Vince bácsi a csengettyű mellé kuporodik, sétabotját a szék támlájára akasztja. Csak halkan üdvözöljük egymást, bár itt világos van és éber világ, valahogy mégsem akarjuk megzavarni a szenderegve szétáramló béke melegségét.

Jönnek a többiek is, új és régi arcok. További székeket hozunk át a templomból. Mindenkinek jut hely. És mindig érkezik valaki új is, akit befogadó szeretetével körülölelhet ez a már-már bejáratott béke. A félhomályban pótolhatatlan kezek motoznak, előkészítenek mindent, ami még kell. Aztán lassan elrendeződnek a sorok, már nincs motozás, a telefonok is lenémítva. Érezni kicsit, hogy a cipőnk talpa alá bekúszik a hideg – mégis mintha angyalok jönnének közénk ilyenkor – egyfajta szent várakozás tölti be a szíveket. Végül a suttogás is elfogy, csak imára kulcsolt kézzel ülünk.

A bejárat melletti kisasztalon tiszta ruhával letakart pogácsás kosár várakozik, és mézes tea illata árad, boldogan sejtetve a mise utáni agapé örömét. Titkos mosoly szűrődik át az arcokon, és mire az atya megérkezik a maga álmos derűjével, már minden a helyén, és felcsendülhet a Harmatozzatok.

És ebben a pillanatban jó lenne, ha ma egy kicsit lassabban virradna meg, mert ahogy felállunk, a zenével együtt kicsordul a szívekből egyfajta megfogalmazhatatlan csoda.