Minden reggel a legszebb ruháját veszi fel. Mondják, évek óta ezt teszi.
Megdönti a szoba sarkában álló rozzant széket, odahúzza az ablak elé. Már látszik a döngölt földpadlón a szék nyoma, mert pontosan ugyanígy vonszolja maga mögött minden reggel, amint világosodni kezd. Most is ugyanoda teszi, hogy láthassa azt a dombot, amit nézni szokott.
A szolgálók először csak összenéztek, de most már időnként lenéző mosollyal össze is kuncognak a háta mögött.
Keveset eszik. Mondják, egy kicsit le is fogyott.
Ő meg csak ül a szűk ablak előtt, és néz, csak néz. Az utóbbi időben egyre gyakrabban biccen előre a feje. Ilyenkor hirtelen felkapja, körülnéz, hogy ki látta. Esténként aztán, mikor már a szürkület nem engedi a vén szemeknek a látást, fogja a székét, és újra visszahúzza a sarokba. Ugyanúgy, mint tegnap. A szemét ilyenkor mindig úgy törli meg, hogy senki se láthassa.
Egy napon hirtelen feláll. A szék a gyors mozdulattól nagyot huppan a földön. Az öreg az ajtó felé csoszog, majd mintha erőre kapna, egyre gyorsabban lépked afelé a távoli domb felé, amin már minden követ ismer szeme.
Nagy a távolság. Tüdeje már fújtat, de ő csak szaporázza lépteit. Szélesre tárja karját, és mögötte szinte lobog fehér ruhája. Mintha repülne.
Már csak néhány méter…
Sokáig az idősebb fiú pártján álltam. Hálás vagyok azért, hogy megértettem a tékozló apa történetét.
(K.I.)
Kép: Carl Vilhelm Holsøe: Open window (részlet)
Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése