Néhány éve rendszeresen futni járok – ilyenkor nyáron a forróság miatt kora hajnalban szoktam nekiindulni. Az aszfaltot nem szeretem, egy kanyar és kint vagyok a mezőkön, szemben a napfelkeltével.
Télen ugyanitt érezhettem a felszántott föld sarát, kora tavasszal itt zöldültek az apró fűszálak, amiknek friss zöld színe szinte ütötte a szemet a körben elnyúló lusta kopárságban. Még néztem is: tényleg ebből lesz a búza? Ezekből a kusza kis semmi szálakból? A mindennapi kenyerünk?
Aztán láttam megnőni a szálakat, nemsokára kalász jelent meg rajtuk, de zöldek voltak még, sárgászöldek. Csak a nyári nap forrósága perzselte szalmasárgává a kalászokat. Az illatuk reggelente beleivódott az orromba, az a csendes pattogó susogás pedig, amikor a szél játszik a búzatábla tengerével, semmihez sem hasonlítható. Mondanom sem kell, elszorult a szívem, amikor learatták és egy napon már csak a szúrós, levágott tarló maradt a helyén emlékül.
Most itt van a susogásuk az új kenyérben, amit ezután nap mint nap felszelünk. Reggelire álmosan, vacsorára óvatosan. Puha kenyérként az ebéd mellé vagy tízóraira a gyerekeknek.
Lehet, hogy sokmindenünk nincsen, de van-e időnk abba belegondolni, hogy valójában lépten-nyomon ajándékokat kapunk?
Mert vajon mit adott az ember az Istennek, hogy Ő neki egyetlen szem búzáért hússzor vagy harmincszor annyit ad vissza? (Én néha negyvenet is megszámoltam egyetlen kalászban.)
Ahhoz, hogy a kenyerünk megteremjen, mi csupán elültetünk egy magot. A termést az Isten készen adja, nekünk csak át kell vennünk…Az aratás, a cséplés, a betakarítás természetesen nagy munka, de mégis csupán a késznek az elfogadása. Hiszen Isten volt, aki megérlelte a kenyérmagvakat, Ő adott langyos esőt és napsugarat, Ő adta azokat az erőket, amelyek a búzaszárban felemelkedve a magvakat kifejlesztették és ehető táplálékká tették az ember számára.
Vajon mi érdeme van az embernek, hogy a végetlenül jó és kegyelmes Isten ennyi jóval árasztja el?
Jövünk-megyünk, elégedetlenkedve rohanunk egész nap, talán csak este jut eszünkbe az Isten. És sajnos vannak olyanok is, akik a nagyvárosok aszfaltján még mást sem csinálnak, csak egymáson átgázolva igyekeznek kielégíteni a mind nagyobb és nagyobb anyagi mohóságokat. Akik a sok tévelygésben még nem érkeztek el oda, hogy belegondoljanak: a kenyér nem a boltok polcain terem.
Ugyanezek a begyűjtött kalászok táplálják őket is, minket is.
Igen, megkérdezhetnénk, hogy ha a földművesnek nincs érdeme abban, hogy Isten húszannyit és harmincannyit ad neki egyetlen magért, vajon mi érdemük van azoknak, akik még csak meg sem köszönik, akik imában sem kérik, akik sem embernek, sem Istennek maradandó értéket nem adnak?
De Isten nem kérdez. Válogatás nélkül árasztja ránk az ajándékait.
Egy kicsit besétáltam a búza közé, hogy megérintsek egy kalászt, – végigsimítottam a búzaszálat, és ahogy a felkelő nap színei játszottak a rendezett, békés sorokon, akaratlanul is feltört a szívemből egy mélységes hála. Egy nemrég olvasott mondat jutott eszembe: „Keressétek Istent, MERT megtalálható!”.
Igen – itt van Ő egészen közel, csak ritkán állunk meg, hogy megérintsük. Itt van Ő abban a ragyogó szépségben, amit a tavasz nyújt, és abban a bőségben és gazdagságban, abban a minden érdem nélkül nyújtott jóságban, amit a nyár özönnel áraszt az emberre.
Szeretném, hogy ez a hála a szívemben maradjon télen is, amikor nyoma sincs a búzatábláknak. Hogy ahányszor csak keresztet formálok a kenyérre a késsel, mielőtt felszeletelem, egy pillanatra mindig emlékezni tudjak a búzamezők illatára, a kalászok susogó hangjára, a hajnalban nyíló búzavirág kékjére a poros út mentén, és arra, ahogyan magányos pipacsok tarkítják itt-ott a hatalmas búzatáblát.
A határtalan kegyelemre, amit a búzával a jó Isten áraszt az emberre.
Köszönöm.
(szöveg: Szeder Bernadett -2014. + fotók: 2015.)