Hatodik stáció – Jézus megjelenik a tizenegy apostolnak

Az érzékek és értelem együttes útja

Méltó a Bárány, akit megöltek,
hogy övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

„Békesség nektek… Nézzétek kezemet és lábamat… Tapintsatok meg… Szemük láttára evett… Megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat… Elküldöm nektek Atyám ígéretét… erő tölt el benneteket a magasságból.” (vö. Lk 24,36-49)

Megverem a pásztort, és szétszélednek a juhok (Mt 26,31). Ez bekövetkezett Nagypénteken. Most azonban, hogy a Pásztor halottaiból föltámadt, egyenként szedi össze bárányait. Mindegyikhez azon az úton megy, amelyiken leginkább elérhető. Most az apostolok testületéhez, közösségéhez jött el, akik Jeruzsálemben gyűltek egybe. Mintha minden lehetséges úton-módon egyszerre akarna közeledni hozzájuk, kapcsolatot teremteni velük, mert mindegyikükhöz más út vezet. Bejárja valamennyi érzék útját, és az értelmét, hogy tanúkká formálja őket, akiknek sokakhoz lesz küldetésük, és külön-külön is meg kell találniuk az utat, amelyen megvihetik az örömhírt, hogy Isten emberré lett, bűneinkért halált szenvedett, de megigazulásunkért föltámadt.

Mindez emberfeletti feladatnak tűnik, mert amikor kiállnak az emberek elé, nem tudják nekik adni a föltámadt Jézus megjelenését, hanem szavuk és életük tanúságtételével kell üdvözítő hitre vezetniük a világ minden népét. De honnét lenne önmagában ekkora ereje az emberi tanúságtételnek? Milyen sápadt, élettelen pusztán szavakkal beszámolni arról, amit most látnak, hallanak és tapasztalnak: hogy Jézus dicsőséges teste valóság, sebei bűnbocsánatot szereztek, és ők olyan végtelen, földöntúli békességet kaptak, amely emberi szívbe még soha nem hatolt.

Milyen jó lenne, gondoljuk, hogy amíg az igehirdető beszél Jézusról, ő látni engedné magát, és nem iktatna az apostolok élő tapasztalata és a hitre meghívott emberek közé egy pusztán emberi tanúságtevőt, visszahúzódva és eltűnve annak szavai mögé. A föltámadt Jézus is tudja, ismeri emiatt érzett szorongásunkat. Ezért mondja utolsó szavaival a Lukács- evangéliumban: „Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő – a Szentlélek – benneteket a magasságból.” Szent Lukács második művében, az Apostolok cselekedeteiben a Szentlélek evangéliumát írja meg. Azt az apostoli tapasztalatot örökíti meg, hogy a Szentlélek kiáradása után ugyanaz az erő működik bennük, mint Jézusban, az Isten egyszülött Fiában, és ugyanolyan dolgokat visznek végbe, sőt még nagyobbakat is, mint Jézus, akihez most az ő szavuk által tömegek térnek meg.

De még mielőtt mindez Pünkösdkor nyilvánosan megtörténik, rejtetten már akkor kiárad a Szentlélek, amikor a föltámadt Jézus különböző utakon közeledik az apostolokhoz, hogy létrehozza bennük a húsvéti hitet, a nagy fölismerést és az új életet.

Köszönti őket. Az emmauszi tanítványokhoz odatársult, Mária Magdolnát nevén szólította, az apostolok testületét viszont így köszönti: „Békesség nektek!”, mintegy megérintve ezzel békétlen és félelemtől görcsös szívüket. Az emberi köszöntés így válik itt pünkösdi eseménnyé.

Felhívja őket a nézésre: „Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok.” Lukács nem mondja ki, de egészen nyilvánvaló, hogy itt szent sebei szemlélésére szólítja fel őket, hogy örökre az apostolok és követőik értelmébe vésse a földön járó, halálra ítélt Jézus és a húsvéti hit Krisztusa közötti azonosságot, és hogy a bűnbocsánat forrását megmutatva új megtérésre hívja őket. Férfiak arcról ismerik egymást, ritka, hogy a másik férfi kezének vagy lábának formáját megjegyeznék. Mégsem azt mondja Jézus: „Nézzetek az arcomba”, hanem „nézzétek kezemet és lábamat”, mert azon vannak a szent sebek, s hogy még jobban bátorítsa őket, így szól hozzájuk: „Tapintsatok meg… a szellemnek nincs csontja és húsa, de amint látjátok, nekem van.” Mintha azt mondaná: a szellemet nem lehet keresztre feszíteni, és látszat-testén miért lennének ott a szegek nyomai? A tapintást csak itt említik az evangélisták, és Tamás apostol esetében, akit Jézus sebei megérintésére szólít fel.

Ezek után ennivalót kér tőlük, és szemük láttára eszik a sült halból, hogy félelmüket feloldja, és lerontsa bennük azt a tévedést, hogy csupán szellemet vagy látomást látnak. Az ízlelés érzékszerve is megjelenik hát a húsvéti stációk útján. De az érzékek csak utak a megértéshez. Ezért most az értelem megvilágosítása következik, amikor eszükbe idézi halála előtt mondott szavait, és eléjük tárja ugyanazt a szentírásmagyarázatot, amelyben az emmauszi úton lévőket is részesítette. De nemcsak érvel, hogy értelmük megragadja a föltámadás üzenetét és identitásának valóságát, hanem szellemi erőt és világosságot is áraszt értelmükbe. „Megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat” s hogy képesek legyenek Krisztusba öltözve, Lelkének erejében tanúskodni föltámadásáról.

Aki föltámasztotta Jézust a halálból,
a mi halandó testünket is életre kelti egykor, bennünk lakó Lelke által.

KÖVETKEZŐ -»

Előző cikk

Ötödik stáció – Az emmauszi tanítványok fölismerik Jézust a kenyértörésben

Következő cikk

Hetedik stáció – Jézus hatalmat ad tanítványainak a bűnök bocsánatára

2017. január 22.

Az érzékek és értelem együttes útja

Ötödik stáció – Az emmauszi tanítványok fölismerik Jézust a kenyértörésben

Hetedik stáció – Jézus hatalmat ad tanítványainak a bűnök bocsánatára

Címkék