Második stáció – A tanítványok látják az üres sírban hagyott lepleket

A hit születése a látás által

– Méltó a Bárány, akit megöltek,
– hogy övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

„Simon Péter… látta a lepleket és a kendőt… Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz: látta és hitt.” (vö. Jn 20,1-10)

Az apostolok közül egyedül János, a szeretett tanítvány lelkében születik meg a húsvéti hit anélkül, hogy látta volna a föltámadt Krisztust. Miért? Mert egyedül ő nyert beavatást Szűz Mária hitébe. A tanítványok közül csak ő állt ott a kereszt alatt. Hallotta az Úr utolsó rendelkezését: „Asszony, íme a te fiad!” – „íme, a te anyád!”, Evangéliumában fontosnak tartja megjegyezni, „hogy attól az órától fogva magához vette őt a tanítvány”. Ez azt jelenti, hogy János az elkövetkező órákat, napokat a Szűzanyával együtt töltötte: azzal, akinek egész Izraelből, sőt az egész emberiségből egyedül volt Isten tetteihez méltó méretű hite, amikor az angyali üdvözletkor meghajolt az Isten mindenhatósága előtt, elfogadva, hogy férfi közbejötte nélkül, a Szentlélek erejéből foganja Krisztust.

Egyedül ő volt a megtestesülés tanúja, a fogantatás pillanatától kezdve. Egyedül ő tudta, hogy szüzességének teljes ragyogásában foganta és hozta a világra az Üdvözítőt. Ő az a boldog ember, aki hitt mindannak beteljesedésében, amit Isten mondott neki. Hitt a teremtő Istenben, akár az élővilág és az egész univerzum törvényeinek ellenére is. Ő volt az, aki az újszülött Krisztust pólyába takarta és jászolba fektette. Tudta, hogy Krisztus nem evilágból való, de a világba jött, annyira, hogy leplekbe lehet csavarni, és jászolba lehet fektetni. E tudása kimondatlanul is magában foglalta annak ismeretét, hogy Jézus egykor visszatér oda, ahonnét jött: az örökkévaló Atyához, és így szabad lesz a leplektől, melyek a teremtett világ zárt rendszerű törvényeit jelképezik.

A szeretett tanítvány, aki az utolsó vacsorán Jézus keblén pihent – és hallotta tőle, hogy „most elhagyom e világot, és az Atyához megyek” –, most a Szent Szűz szeplőtelen szívének isteni méretű, Isten végtelen, teremtő hatalmára táguló hitéből kap lángot a szívébe.

A Szent Szűz nem látta, amint az örök Ige (a második isteni személy, a Fiúisten) alászállt az ő méhébe a végtelen szabadság világából, de hitt az angyal szavának, és íme, igazolódott a hite. A magzat Jézus fejlődni kezdett, csöppnyi testével beépült a világ milliárdnyi törvényének kötelekébe, s egy nap e világra született: leplekbe, pólyába lehetett őt takarni. A tanítványnak sem kellett látnia a föltámadást, de még a Föltámadottat sem, elég megpillantania a fogantatás és születés ellenpontjaként a halott test helyén fekvő, besüppedt lepleket, hogy rádöbbenjen: Jézus visszatért az Atyához.

Ebben a máriás hitben és tapasztalatban a leplek bizonyító erőt nyernek. Szent János megérti, hogy Jézus föltámadt – éppen ez igazolja, hogy ő Mária hitében részesült.

Simon Péter számára a sírban hagyott leplek semmit sem bizonyítanak. Mária Magdolnában azt a feltételezést keltik, hogy ellopták Jézus testét. Mindez azért van így, mert most még Simon Péter hitének kialakuló világa csupán az ő egyéni hite, Mária Magdolnáé szintén csak a sajátja, ahogyan Tamás apostolé is.

Mindezek majd együtt, egyetlen hitben egyesülve jelentik a katolikus, egyetemes hitet. A legfontosabb ebben az egyetemes, sokszínű, polifon hangzású hitben a Szent Szűz és a szeretett tanítvány hite, mely nélkül a kereszt és a föltámadás között áthidalhatatlan szakadék, soha be nem gyógyítható rémületes szakadás maradna.