Ez az ádvent más, mint a többi volt. Khirer Imre atya felemelő gondolatai erőt és útmutatást adnak nekünk a kezdéshez. Fogadjuk szeretettel.
1) Az ember számára jeles nap a születésnapja: számolja az éveit és megünnepli a világra jöttét. Igaz, az évek múltával sokak számára ez már kínos, mert az öregedésre emlékezteti őket, és az élet elmúlására. De akár akarunk, akár nem, az életünk mindenképpen mulandó, és bele van ágyazva ebbe a világba, és annak mulandóságába. De éppen ez a félelem, vagy éppen az évek számának növekedése mutatja azt, hogy mi nem erre vagyunk teremtve. Noha a pátriárkák között találunk olyanokat is, akiknek Isten igen hosszú életet engedélyezett, azért a földi pályafutását mindegyikük befejezte. Az Úr Jézustól pedig biztosan tudjuk, és hittel valljuk is, hogy ő örök otthont készített számunkra. A föltámadásával bizonyította ennek igazát, mennybemenetelével pedig bemutatta, hogy el lehet szakadni ettől a világtól, sőt Isten minket is erre teremtett. Ki kell tehát lépnünk ebből a világból.
2) Ez magától értetődően nagyon nehéznek tűnik. Hiszen az ember az élete során éppen arra törekszik, hogy jól be tudjon rendezkedni ebben az életben: szerezzen magának saját otthont, biztos megélhetést, szeretetben élő családot, – vagyis jól berendezkedjék a világban. Mindez hiábavaló lenne? Pedig azt gondoljuk, hogy ezt a vágyat is, meg az erre való ösztönös törekvést is Isten oltotta belénk, és ez az élet rendje. Félreértés lenne az egész? Biztosan nem. Ádám óta Isten azt akarja, hogy az ember jól érezze magát a világban, amit éppen nekünk teremtett. Ugyanakkor Ádám óta ott áll előttünk egy nagy cél, amit az Istenre való hasonlóságunk táplál bennünk: mégpedig az, hogy örökké éljünk. Ádám előtt is ez a cél lebegett, hiszen még nem ehetett az örök élet fájának gyümölcséből. De ez lett volna a következő lehetősége, ha az elsőnél helyt állt volna. Számunkra pedig az evilági élet az első lehetőség, hogy aztán továbblépjünk az örök életbe. És ez egyáltalán nem ellentétes azzal a törekvéssel, hogy berendezkedjünk ebben a világban. Csak arról szoktunk megfeledkezni, hogy a berendezkedésünk csak ideiglenes, és van egy további lépés előttünk a végső cél. Nem abban van tehát a baj, hogy igyekszünk jól élni ebben a világban, hanem az, hogy megfeledkezünk arról, hogy ez csak előkészület a maradandó, örök életre.
3) Nem régen volt egy furcsa élményem: reggel fölébredve nem tudtam, milyen nap van. Próbáltam visszaemlékezni az előző napra, de egy-két percig ez sem sikerült. Mintha kiestem volna ebből a világból. Az egész csak azért volt kínos élmény, mert azt közben tudtam, hogy nekem valami feladatom van, de ennél tovább nem jutottam. Eléggé nehezen sikerült öntudatra ébrednem, ill. visszatérni ebbe a világba. – Lám, az ember meg tud lenni idő nélkül is, de – sajnos – csak röviden tart ez. Azt mindenképpen mutatja, hogy nem mi vagyunk az időben, mint közegben, hanem magunk alkotjuk és tartjuk fenn az idő tudatát. A tennivalók, az időpontok, az állandó sietés, a késéstől való félelem – ezek égetik belénk az idő tudatát, még nyugdíjas korban is. Ugyanakkor az ilyen ritka élmények figyelmeztetnek arra, hogy kissé lassítanunk kellene az életünk sodrását, és nem tennivalókkal degeszre tömni, hogy szinte alig marad lehetőségünk a más-világiakkal foglalkozni. A most kezdődő adventi idő azonban mindenképpen ezt követeli tőlünk. Az Úr Jézus virrasztásra szólít fel minket. A virrasztást nemcsak úgy értelmezhetjük, hogy pihenés nélkül várakozunk és cselekszünk. Ez jelentheti azt is, hogy lépjünk ki az időből. Ne az idő határozzon meg minket, hiszen mi örökkévaló, időtlen létezésre készülünk. Az Úr Jézus második eljövetele éppen ettől szabadít meg minket. Bár itt, az evangéliumban úgy szerepel: nehogy alva találjon minket, ezt bátran fordíthatjuk úgy is, nehogy megfeledkezve és őt nem várva találjon minket az érkezése. Igaz, hogy minden tettünket Isten dicsőségére igyekszünk tenni, ez azonban nem lehet pusztán evilági tevékenység. Gondoljunk csak Márta és Mária esetére. A sürgölődés dicséretes, de a munkától való tartózkodás a jobbik rész, hacsak nem lustaságról van szó. De hát az üdvösségre való készülődés is erőfeszítést, figyelmet és összpontosítást kíván, s nem mondható könnyű feladatnak. Végül is akkor is a megélhetésünkről van szó, amikor a lelkiekkel törődünk: nem az evilági, hanem az örök megélhetésünkről.
4) A zsidók törvényében volt az Úristennek egy érdekes rendelkezése: a jubileumi év. ez az ötvenedik év volt, amikor Isten népének nem lett volna szabad munkálkodnia, hanem abból kellet volna megélnie, amit a föld magától terem. Ugyanakkor a vásárolt földet is visszakellet volna juttatni az eredeti tulajdonosának. Isten tehát megpróbálta rászorítania népét, hogy az ő gondviselésére bízza magát, ne a maga állandó szorgoskodására. – Mondanom sem kell, hogy ezt a zsidók soha nem tartották be. – Mi, Isten új népe, ha nem is ilyen szigorú módon, de az előkészületi időben, advent napjait fölhasználva, megvalósíthatjuk ezt a jubileumi időszakot. Okosan beosztva, és nem törekedve a „minden” mércéjének megfelelve, bensőségesebb életet élhetünk. Bizonyos külső körülmények rá tudnak szorítani arra, hogy kivonjuk magunkat az idő sodrából. Egy-egy betegség megmutatja: a világ forog nélkülünk is, vagy azt, hogy bizonyos tennivalók megvárnak minket. – Advent idején gyakoroljuk a politikai bölcsesség útmutatását, és így emelkedjünk ki az idő szorításából: oszd meg, és uralkodj!