- Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
- Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.
Hányszor történik, hogy mi magunk is ítélünk. Beskatulyázunk valakit. Beskatulyázunk egy embert vagy egy történést. Mert már hallottunk valami hasonlóról, aminek ez és ez lett a vége. Ezért most azt gondoljuk, ez pont ugyanolyan.
Nem az embert nézzük, aki a szituációban van. Magunkat nézzük. Magunkból indulunk ki. A pszichológia nyelvén: kivetítünk. Kivetítjük félelmeinket, gyengeségeinket valakire, akiről a számunkra megismert információk alapján gondolunk valamit. Ő biztos ilyen, biztos ez jár a fejében, biztos ezt akarja, biztos helytelenül cselekszik.
Vagy – még rosszabb – én tudom, miket csinált régen, tudom, milyen ember ez. Nem gondolok arra, hogy az ember talán azóta megtért, talán tragédiák érték, talán beteg, talán segítségre lehet szüksége. És legfőképp nem gondolok arra, hogy Jézus őérte is meghalt, Jézus őt is pontosan ugyanannyira szereti mint engem. Ehelyett úgy ítélem, hogy ez az ember nem érdemes az én szeretetemre, talán meg is szólnak, ha vele látnak. Ezért megpróbálom kirugdosni őt az életemből és szemet hunyni a szeretet hívása fölött.
Ezt tette Pilátus is. Nem akarta megismerni Jézust, inkább a népnek hitt, inkább kételkedett a látott cselekedetek igazságában.
Mielőtt ítélnék, tudjam, ki vagyok. Ki tudom-e nyitni a szívem, hogy megismerjem a valódi embert, aki előttem áll? Valóban az övé a gyengeség és a tévedés? Nem esetleg az enyém? Ismerjem meg őt. Vegyem az időt, nyissam ki a szívem, vállaljam a szeretet rizikóját, vállalva, azt is, hogy fájdalmam is lehet benne – hisz Jézus nem ezt tette?
Tegyek egy lépést felé a szeretet útján. Annak az embertársamnak, akit eddig nem akartam megismerni, tegyek valami jót, imádkozzam érte, vagy csak fogadjam el. Nem az én dolgom ítélni.
- Könyörülj rajtunk, Uram!
- Könyörülj rajtunk!
