Karácsony közeledtével képek, dalok, történetek idézik fel lépten nyomon a Kisjézus születését. De tudjuk-e, hogy valójában ki volt Ő?
Az ember, amíg el nem fordult Istentől, nem szenvedett, nem okozott gyötrelmeket magának. Mindene megvolt. A bűn által azonban egyre messzebb rugdosta magát az ő Teremtőjétől, egyre kevésbé járta át lelkét az Isten világossága, szeretete, és kikerülve az éltető áramból egyre bűnösebb, egyre betegebb és elhagyatottabb is lett.
Ha megnézzük a Szentírást, láthatjuk, hogy Isten az Ő végtelen türelme által lépten-nyomon hazavezetni próbálta az ő tévelygő gyermekeit. Ám volt egy pont, ahonnan a kárhozat lefelé vezető útján haladó ember önmagától már képtelen lett volna visszafordulni. Szükség volt egy embernél hatalmasabb erőre, az isteni beavatkozásra az emberiség megmentése érdekében.
A végtelenül irgalmas Isten önmaga hajolt le az emberhez, elküldve emberi testben egyetlen Fiát, hogy megmutassa a hazavezető utat az ő tévelygő gyermekeinek. Szegénységben, egyszerűségben, lealacsonyodva érkezett be a mi világunkba, hogy az emberek közül a legalsót is elérhesse.
Hogy az embernek ne legyen több fájdalma, szenvedése, hanem higgyen az isteni jónak, visszatérhessen az éltető isteni áramlatba és ezáltal szeretetben, békességben és boldogságban élhessen. Hogy többé ne a világ káprázatának higgyen, amit a gonosz lélek hint szét, és a vesztésbe viszi őt.
A mai ember ez ellen az irgalmas beavatkozás ellen küzd, amikor azt mondja, neki nincs szüksége Istenre. A gonosz lélek pedig megtesz minden tőle telhetőt, hogy a világi dolgok sokaságával ködöt hintsen az ember szeme elé, és zajt szítson a füleibe, -fényeket, csillogó karácsonyi kellékeket, filmeket, karácsonyi akciókat lebegtetve, - hogy még amikor a megfáradt lelkű ember leroskad a világ terhei alatt, még akkor se láthassa vagy hallhassa meg az Ő Urának visszahívó szavát.
Az Úr Jézus maga is megkérdezi az Ő tanítványaitól: „kinek tartanak engem az emberek?”
Egyesek Illésnek tartják, mások egynek a próféták közül. Érzik mögötte az ismeretlent, a misztériumot, a titkot, amely körülfogja Őt. De, hogy valójában ki is Ő, arról az akkor élő embereknek fogalma sem volt. Csak a tanítványok és Péter tudta, hogy Ő Istennek fia.
Karácsony táján mindannyian csak a kisded Jézust látjuk, a jászölbölcsőben nyugvó isteni gyermeket, a tehetetlen csecsemőt. Akit még az állatok leheletének kell melegíteni, pólyába kell takarni, és akit Józsefnek kell kimenteni Heródes elől Egyiptomba. Akiben még nem látni, hogy milyen hatalmas küldetést fog betölteni.
„Kinek tartotok engem?” Vajon mi, mai emberek kinek tartjuk Őt?
Egynek a próféták közül, vagy Illésnek, vagy szent embernek, vagy annak sem, hanem fattyúnak, csalónak, akinek nevét csak azért vesszük ajkunkra, hogy káromoljuk?
Vagy semmit sem akarunk róla tudni, és így karácsony táján csak üzleti lehetőséget látunk benne?
Mennyit ismer a világ a kisded Jézusról?
Ismer-e annyit, mint az egyszerű pásztorok vagy a keleti bölcsek?
Egyáltalán akar‐e tudni Krisztusról?
Hányszor teszi fel manapság a kérdést a hívő ember is, hogyha Krisztus ma élne, ma lenne itt e földi világban, vajon mit cselekedne?
De felismerjük-e azt, hogy ha itt is lenne, akkor sem az Ő kötelessége lenne, hogy cselekedje azt, ami az ember tennivalója, mert Ő a mester, a küldött, a szabadító, aki utat mutat, aki a maga idejéből, erejéből, ismeretéből, tudásából, szeretetéből ad az embernek.
Azért volt itt, hogy megmutassa, megmondja: ember ne így, ne törvénytelenül, hanem a törvénynek megfelelően cselekedj, – tehát az embernek kell a jót elsajátítania és cselekednie.
Ha ma élne Krisztus a Földön, vajon nem fonhatna-e éppen úgy korbácsot és űzhetné ki azokat a templomokból, akik Isten házát megszentségtelenítik érzéseikkel, gondolataikkal, vagy azzal, ahogy egyik ember érez a másik iránt?
Ha az Úr feltenné nekem a kérdést: „kinek tartasz engem?” – tudnék-e válaszolni rá?
Mondhatnám, hogy Ő a Megváltó, Ő a szeretet Messiása, de vajon értem-e, hogy mit jelent a Szeretet Messiásának lenni?
Vajon mennyire dominál a krisztusi szeretet a mai ember életében? És az én életemben?
Mert ha valaki részéről fájdalom, bánat, rosszindulat, rossz szándék, megkárosítás, lejáratás éri az embert, bizony nem könnyű szeretetet érezni az iránt, aki vele ezt tette. És mégis Krisztus azt mondja: „szeresd Istent mindenek felett, felebarátodat, mint tenmagad, sőt szeresd ellenségedet is… Békülj ki vele, amíg az úton vagy, bocsáss meg neki, cselekedj vele jót, függetlenül attól, hogy a másik ember is azt cselekszi-e akár veled, akár másokkal szemben.”
Felismerem-e, hogy itt nem azon van a hangsúly, hogy az ember számon tartsa azt, hogy felebarátja éli‐e vagy sem az igazságot, hanem azon, hogy ő élje, hogy ő tudjon megfelelni a krisztusi törvényeknek, hogy ő ismerkedjen nap, mint nap a megváltó Krisztussal.
A kis Jézus azért jött el , hogy köztünk éljen az embert segítse. Nem azért jött, hogy az ember helyett cselekedjék, és úgy mentsen meg minket, hanem, hogy az embernek példát szolgáltasson, tanítsa arra, hogy mi a helyes, mi a jó és mi a rossz. Megtanítsa a különbségtételre, hogy aztán az ember is a jót cselekedhesse a rossznak ellenében.
Ezért nem elég csak mondani, hogy elfogadom Krisztust, nem elég azt mondani, hogy tudom ki Krisztus, hanem az embernek az életével kell bizonyságot tenni arról, hogy kit is követ. Lelki tulajdonságokban kell hasonlóvá válnia a mi Urunk Jézus Krisztushoz.
Nem elég, ha a Megváltómnak tartom Jézust, hanem a maga tökéletességében kell kibontakoznia előttem és meg kell világosodnia, hogy Ő nekem személy szerint mit adott, mit hozott, mit tett értem, miből váltott meg, és milyen lehetőségeket is tartogat a számomra.
Mindezt pedig úgy lehet meghálálni, hogy én is alázatos szeretettel beállok azok sorába, akik áldozatot hoznak azok érdekében, akik ma még nem, vagy még nem jól ismerik Krisztust.
Hiszen Jézus a megtérés lehetőségét hozta el, az embernek pedig ezzel a lehetőséggel élni kell!
Tudnia kell, hogy mi végett van e világon, mit várnak tőle, hogy számára ki a legfontosabb a Földön. Nem a világ hatalmasai, hanem a legnagyobb hatalmasság, a mi Atyánk, Istenünk és a mi Urunk Jézus Krisztus, mert őáltala találhat vissza az életbe.
Ehhez a hazataláláshoz pedig Jézus a legegyenesebb, a legrövidebb és a legkevésbé szenvedésteljes utat mutatja. Ez kívülről gyakran nem vonzó és ember azt hiszi, hogy ez a legnehezebb út.
Pedig a bűnnek útja sokkal nehezebb. A bűnnek mindig fájdalmas, szomorú, gyötrelmes következményei vannak. Rabbá válik mindenki, akit megköt a bűn és onnan a maga erejéből kijutni képtelen. Tehát ez az út a kárhozatba, a földi élet során pedig nehézségekbe, fájdalmakba, gyötrelmekbe vezet.
Krisztus útja valójában egy sokkal könnyebben járható út, amelyen Ő maga jár tanítványai, követői előtt, Ő világít, segít. Nehéz helyzetekben, amíg az ember újra fel nem tud állni és meg nem tud erősödni, az ember keresztjét is hordozza szótlanul, és nagy-nagy türelemmel várja a beérkezését.
Avilai Szent Teréz hasonlata idevágó, amikor azt mondja, gondoljátok meg…ha egyik vidékről a másikra eljuthatunk nyolc nap alatt, jó volna-e egy éven át menni oda, szélben, hóban, esőben, rossz utakon?
De hát milyen hihetetlenül nagy türelem kell ahhoz, hogy az ember érzésvilágában lassan megmozduljon egy olyan érzés, amellyel Feléje fordul, amellyel kívánja, óhajtja Krisztus jelenlétét az életében. Hányan és hányan vannak, akik még meg nem tértek, akik Krisztust el nem fogadták, -és az Úr szeretettel, türelemmel várja őket is.
Türelemmel várja, hogy megtérjenek bűneikből, pogány szokásaikból, arrogáns viselkedésükből. A mi Urunk hívja, várja az egész emberiséget, az egész bűnös világot türelemmel, jószándékkal, és segítőkészséggel, hogy az emberek megtérjenek bűneikből és életük lehessen.
Mert mindaz, ami a régiekben történt, előképe, aminek szellemben, lélekben és igazságban meg kell történnie minden egyes emberrel, külön-külön is, hogy a bűn rabságának húsos fazekai mellől képes legyen eljönni és végigjárni az utat, amelyen az Úr járt.
Karácsony táján elmélkedjünk ezen.
Az embernek el kell fogadnia a Krisztusi elvet, azt be kell töltenie, aszerint kell cselekednie, arról kell tanúbizonyságot tennie életével, megnyilvánulásaival arról, hogy ő már többé nem az, aki volt.
Nem Pilátus, nem kemény római katona, nem Heródes, nem írástudó, nem olyan ember, aki a csodák hatására sem képes elfogadni Krisztust, hanem akiben él immár a feltámadott Krisztus. Igen él, mert befogadta őt lelkébe, lehetőséget adott a kisded Jézusnak, hogy ott növekedhessen és eszméje kibontakozhasson és végül elmondhassa: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. (Gal.2,20)
Karácsony közeledtén növekedjen és erősödjön hát mibennünk is a Kisjézus!
Ne azzal foglalkozzunk, hogy más emberek kinek tartják Őt, hanem azzal, hogy mi személy szerint tudjuk, hogy ki a Krisztus. Tudjuk, hogy az élő Istennek Fia, akiben neki kedve telik, akit váltságdíjul adott a bűnösökért, kiengesztelésül a törvénynek, hogy mi mindnyájan külön‐külön és együtt is egységben, harmóniában és békességben éljünk Vele, önmagunkkal és embertársainkkal, a világgal.
Amikor látjuk az Ő kicsinységét, gyámoltalanságát, egyszerűségét ott a karácsonyi betlehem jászolában, gondoljunk erre. Gondoljunk erre, hogy mit mutat ő nekünk, mi mindent hagyott el isteni nagyságából, hogy közöttünk élhessen és utat mutathasson nekünk.
Amikor odatérdelünk a jászolhoz, tegyük le az ő lábához mi is mindazt, amit feleslegesen cipelünk. Tegyük le a világ terheit, tegyük le a haragot embertársainkkal szemben, tegyük le a testi fáradtságot, engedjük el a szeretetlenséget, az önzést, az anyagi nagyravágyást. Hogy olyan kicsik, egyszerűek és alázatosak lehessünk, mint amiként Ő idejött közénk, és így szabadon növekedhessen a szívünkben az Ő szeretetének nagysága.
Vezessen bennünket a jó Isten kegyelme és világossága ezen az úton. Ámen.