Tanúságtétel a bennünk élő Krisztusról.
Amikor egy átimádkozott, megpróbáltatásokban átélt és végül elcsendesült ádvent után a szeretet megfoghatatlan mértékű kiáradását tapasztaltam meg karácsonykor, úgy éreztem, most valóban…megszületett a szívemben a kis Jézus.
A jászol előtt térdelve, az ő kicsinységét szemlélve végtelen hálát éreztem. Szerettem volna hordozni őt valahol a bal bordaívem környékén, bennem, egészen bent, hogy biztonságban legyen, ne fázzon a szalmán, és ne történhessen semmi baja.
Bár mindig hallottam a hívását, most világossá vált, hogy a kétségeim nem helytállók: nem baj, ha én is kicsi vagyok, ő is az. Nem baj, ha épp nem vagyok senki és semmi, hiszen Ő a legapróbbként érkezett be a mi világunkba, talán azért, hogy a legalsóbb emberekhez is lehajolhasson.
Mindig mondjuk, hogy éljük meg az ádventet úgy, hogy a végén az én szívemben is szülessen meg Jézus. De újévkor már elfelejtünk beszélni róla: ha megszületett, mit csináljak vele?
Egyszer meglett a válasz: hagyni kell Őt felnőni bennem.
Hagyni, hogy beteljesíthesse az életét bennem, és Vele együtt megélni azt.
Növekedni kell hagyni Őt a szívemben. Növekedni, gyűjteni az emberséget, árasztani a szeretetet, és közben tenni a dolgom. Munkába járni, családot ellátni, gyereket nevelni, távozót temetni – vagy épp, amit az élet magával hoz.
Kitartani a jóban és felnőni ahhoz, hogy elindulhassak az Ő útján. Aztán úgy tenni, mint a felnőtt Jézus a Jordánban…alázatosan a víz alá merülni, elfordulni a bűneimtől, lemosni magamról minden szennyet, hogy amikor a fejem tisztán előbukik a vízből, az Atya énrám is kimondhassa….kedvem telik benned gyermekem…
És élni úgy, hogy kedve teljék bennem…szolgálni ott, ahová küld, engedelmesen kitartani a szeretetben, – akkor is, ha visszaütnek, és akkor is, ha nem viszonozzák, mert a szeretet a másoktól független tulajdonságom kell, hogy legyen.
Vállamra venni a keresztet és elindulni vele. Elesni, aztán felállni…Megint és megint. Bízni, hogy küld az Úr segítséget: és látni, hogy valóban lesz majd, aki közben letörli az arcom, én pedig a szívében hagyom annak lenyomatát, – és tényleg lesz, aki néha besegít hordozni, amit egyedül nem bírok.
Amikor a csúcson vagyok, akkor elviselni, ahogy a test szerint élők megölik bennem a test szerinti embert, megölik bennem azt, akinek csak a világi élet kellett, akit a földi vágyak hajtottak, amik elválasztottak az én Atyám jóságától.
Összeroskadni élettelenül, pokolra szállni elhagyottan, a dermedt sötétségben nem hallani választ.
És feltámadni Lélek szerint, és táplálni a Lélek emberét, akire aztán már nem hat a világ, hisz a test szerint élők nem is érzékelik. Akkor könyörögni értük a kárhozat meredélye fölött, és hinteni rájuk a szeretet aranyporát, alázattal, szakadatlanul, hátha csak egy is megfordul közülük, mielőtt zuhan.
Hogy amikor az alázat mélységében leélt élet után az Úr majd saját magasságába emel, minden odaadott szeretet aranyesőként hulljon vissza rám, menyegzői ruhát szőve a lelkemre, és minden, ami nehéz volt, értelmet nyerjen az éltető hangzásban: Menj be gyermekem a te uradnak örömébe…
…
Köszönöm Jézus, hogy megszülettél, vigyázni fogok Rád a szívemben!
(Szeder Bernadett OFS)