Életem első Rózsafüzér élménye ahhoz kötődik, amikor fiatal anyuka voltam és a hároméves kislányom skarlátos volt. Már egy hete volt 38 feletti láza és a láz semmitől nem akart lemenni. Féltünk, hogy a veséjére megy. Tehetetlen voltam. Máig előttem van, egyik délután aludt az ágyon lázasan, én egyedül voltam otthon és kétségbeesésemben sokadszor imádkozni kezdtem érte. Akkor eszembe jutott a Rózsafüzér. Felnőttkori „újra-megtérésem” óta rendszeres templombajáró voltam, valahogy ez az imádság mégis kimaradt az életemből. Azt sem tudtam hogy kell. Elővettem a régi Hozsanna imakönyvet, amit még gyerekkoromban kaptam a nagymamától, és a leírtak alapján megpróbáltam elimádkozni egy teljes Rózsafüzért a kicsi gyógyulásáért. Kitettem egy Szűzanya szentképet magam elé. Nem tudtam, hogy jól csinálom-e, valószínűleg talán nem is volt pontos, de nagyon őszinte volt és nagyon szívből szólt. Az ima végeztével, nemsokára felébredt a kislányom és enni kért. Már nem volt lázas. A láz nem tért vissza, ő pedig a gyógyulás útjára lépett. Lehetne mondani, hogy véletlen egybeesés, én mégis úgy érzem, hogy nem az.
Onnantól fogva mindig imádkoztam a Rózsafüzért, ha valaki beteg volt a családban. Megtanultam rendesen, aztán később egyre gyakrabban éltem a kegyelmével.
Sok évvel később nagy lelki fájdalmakban is tapasztaltam a Rózsafüzér erejét. Kétségbeesésnél, tehetetlenség érzésekor már az első tized után végigsimult a lelkemen egy belső megnyugvás, és egyre tisztábban láttam a helyzetemet. Sok sugallat, ötlet, életvezetési tanács is eszembe jutott ez alatt az ima alatt. Gyakran éltem vele akkor is, ha összecsaptak a fejem fölött a hullámok, ha valami felzaklatott vagy valaki megbántott – ilyenkor gyakran az illetőt is imába foglalva csodálatos módon nyugodtam meg és bogozódtak ki a kapcsolatok kuszaságai valamiféle felsőbbrendű irányítással.
A legtöbbet a 2020-as karantén ideje alatt tapasztaltam meg ebből az erőből. Már ferences világi rendiként akkor már hetedik éve voltam napi szentáldozó. Nagyon megviselt a templomok bezárása, az Eucharisztiától való elszakítottság. Csalódottság, vádak, tehetetlenség és düh kavargott bennem. Sok közösségi szervezésben vettem részt addig, a nagyböjt kezdetén épp a lelki életről kezdtem írni, de most képtelen voltam folytatni ezeket, nem volt erőforrásom szentmise nélkül. Sokkal több volt a nyomás, és hamarosan nem volt miből töltekeznem. Amit eddig a napi szentmise adott, és továbbcsatornázhattam kifelé, most nem volt. Gyakran imádkoztam a Rózsafüzért, hogy megerősítsen.
Ekkor jött a május, a Szűzanya hónapja, és én elhatároztam, hogy májusban mindennap fogok Rózsafüzért imádkozni, ez lesz nekem a szentmise helyett a napi kezdésem.
Rendszerbe tettem a napjainkat: egy órával korábban keltem, egy órát imádkoztam, benne a Rózsafüzért, majd legtöbbször belefért még egy rövid futás a természetben és a reggeli online mise. Utána 8 órakor épp el tudtam indítani a gyerekeimet az online oktatásban. Kezdődhetett a nap. Ez így ment minden reggel májusban. Sűrűnek tűnhet, de csakhamar hatalmas erő lett bennem, így a korábban kelést nem éltem meg akkora nehézségnek.
Nem titok, hogy nem volt mindig egyszerű kitartani, részben amiatt is, hogy családban élek, ahol váratlan dolgok is történhetnek, de próbáltam hűséges maradni. Volt hogy álmosan kókadoztam a gyertya mellett, és nem nyílt ki a szemem a második tizedig, volt, hogy nagy belső öröm szállt meg, volt, hogy semmi kedvem nem volt fölkelni és volt, hogy már alig vártam, hogy reggel legyen és kelhessek a Szűzanyához. Vegyes hónap volt, de lelkileg borzasztóan nagy békét adott.
Amikor vége lett a hónapnak, szünetet tartottam. Csakhamar viszont hiányozni kezdett az az alap, amire a napjaimat felépítettem. Látszólag lazábbak voltak a reggelek, a szentmise látogatás is lehetővé vált, tehát megint új napirend kellett. Mégis szükségem volt a Rózsafüzérre, és gyakran éltem vele.
Eltelt a nyár, és már tudtam, hogy októberben, a rózsafüzér hónapjában meg fogom ismételni a májusi elhatározást. Alig vártam. Újabb békével gazdagított, pont amikor a világban az újabb félelmek emelkedtek.
Újév után csatlakoztam egy 90 napos egyéni lelkigyakorlathoz, (Ninive90), mert úgy éreztem szükségem van arra, hogy a világ helyzetéből kifolyólag teljesen megújítsam az életem és felkészítsem a lelkem, amire kell. Ez pedig jó kezdésnek ígérkezett. Ennek a lelkigyakorlatnak része volt önmagunk Máriának való teljes felajánlása is. Mivel öt évvel azelőtt vettem fel a skapulárét, ez a része nagyon-nagyon vonzott. A napi Rózsafüzéren túl sok lelki útravaló volt még benne, böjtök, fogadalmak, bűnbánat és megújulás Montforti Szent Grignon Lajos „tökéletes Mária tiszteletről” szóló elmélkedéseivel. Nekem újévtől húsvétig tartott, és nemcsak lelki erőt és békét, hanem egy belső derűt is kaptam vele, ami valljuk be, a világ jelen helyzetében nagyon nagy ajándék. Amikor az embert a napi ima felemeli a világban gomolygó zűrzavar fölé, és mintha egy biztonságos felhőn ülne, az örökkévalóság mértékében szemléli az eseményeket – félelem nélkül. Borzalmas lehetett a mi Urunknak ebbe a földi világba belépni, ha nekünk magunknak is nehéz elviselni az erősödő szeretetlenséget és ítélkezést, ami elszabadult a félelem hatására a lelkeken és elválasztja egymástól a testvéreket.
Mindig vágytam rá, hogy Isten szemével tudjak a felebarátaimra nézni, és az ember ebbe mindig belebukik a saját gőgje miatt. Valószínű egy élet is kevés, hogy ezt elérjük, de a Máriával megtett eddigi út mégis kicsit közelebb vitt ehhez.
Már hetek óta eltelt a húsvét és nem tudtam abbahagyni a reggeli Rózsafüzéreket, a Máriával való találkozást, ami az Eucharisztiával együtt olyan spirituális védőburkot nyújt, amihez foghatót eddig még soha nem találtam. Úgy érzem, a Szűzanya folyamatosan hív mindannyiunkat, hogy személyesen is az oltalma alá vehessen.
Szeretettel hívok minden testvért ennek az útnak a kipróbálására, akár kicsiben, akár nagyban. Minden kedves léleknek ott a helye Mária köpenye alatt.
Sz. Bernadett (OFS)
2021. április 25.