A Levelek a sivatagból című könyv nagyszerű tükröt tart a hívő ember elé. Lehet, hogy jó kereszténynek gondolom magam, megtartom a parancsokat, nem vétkezem, nem követek el halálos bűnöket, nem bántok másokat, nincsenek rossz cselekedeteim, sőt még rendszeresen imádkozom is. De vajon észreveszem-e, amikor a mindennapi élet apró szeretet-cselekedetekre hív? Vajon látom-e a szenvedőt, a magányost, a segítségre szorulót, és vajon megállok-e érte, vagy a saját életem előbbrevaló? Vajon nem fontosabb-e a szeretet mindennél? Vajon nem ezért vagyunk-e a földön?
Részletek a könyvből:
A napsütötte út bizonytalanul kanyargott előttem. A hatalmas kőolajszállító tartálykocsik kerekei mély barázdát róttak a homokba, és emiatt állandóan bonyolult mutatványokra kényszerültem a volánnál, hogy irányban tudjam tartani a dzsipet…..
Dél felé csakugyan megtaláltam, amit kerestem. Óriási sziklák tűntek fel az út bal oldalán: közeledtem hozzájuk, biztos voltam benne, hogy találok egy kis árnyékot.
Nem csalódtam. Egy körülbelül tíz méter magas, hatalmas sziklatömb északi oldaláról árnyéksáv vetült a vörös homokra. Széllel szembe állítottam a dzsipet, hogy lehűtsem a motort és kivettem a poggyászomat, vagyis mindazt, ami elengedhetetlen a táborveréshez: egy gyékényt, az élelmiszeres zsákot, két takarót, valamint egy háromlábú állványt a tűzrakáshoz…..
Leterítettem a gyékényt, amely a sivatagban mindent jelent – kápolnát, ebédlőt, hálószobát, szalont – és leültem…..
Kényelmesen akartam feküdni, ezért kerestem egy takarót, hogy a fejem alá tegyem. Kettő volt velem, és ezt nagyon jól tudtam. Az egyik kihasználatlanul hevert mellettem, és amikor rápillantottam, nem voltam nyugodt.
Ha meg akarjátok érteni az okét, meg kell hallgatnotok a történetét.
Előző este Irafokon haladtam át, ez egy négerek lakta kis falucska, ők hajdan a tuaregek rabszolgái voltak. Mint általában, amikor egy faluba érünk, az emberek itt is a dzsip köré tömörülnek, részben kíváncsiságból, részben pedig azokért a kis szívességekért, amelyeket a sivatag látogatói nyújtanak számukra: egy kis teát hoznak, gyógyszert osztanak, leveleket továbbítanak.
Azon az estén az öreg Kadára lettem figyelmes, aki reszketett a hidegtől. Különösnek tűnhet, hogy hidegtől reszketnek a sivatagban, mégis így van. Olyannyira, hogy a Szahara meghatározása a következő: „hideg ország, ahol nagy a forróság, ha süt a nap”. A nap már lement, és Kada remegett.
Belém villant, hogy odaadom neki az egyik takarómat, amelybe a poggyászomat csomagoltam, és tudtam, hogy én is fázni fogok.
Ez az elmulasztott szívesség most bántani kezdett, és eszembe juttatta, hogy az én bőröm sem drágább, mint az övé, oda kellett volna adnom neki az egyik takarót, és ha fáztam volna is egy kicsit, ez elvárható lett volna egy kistestvértől.
Amikor útra keltem, a két takaró már a dzsipen volt, most pedig ott hevertek mellettem, és bosszantottak.
….
Ismét leheveredtem a homokba. Ha azt mondanám, hogy álmodtam, nagyon furcsának tűnhetne. De ami a legkülönösebb, azt láttam, hogy alszom a nagy kő alatt, és egyszerre csak…Egyáltalán nem éreztem álomnak: láttam, hogy elmozdul a szikla és rám nehezedik. Szörnyű volt!
….
Kinyitottam a szemem és Kadát láttam, amint reszket előttem Irafokban. Akkor már nem haboztam, hogy odaadjam neki a takarót, annál is inkább, mert fölöslegesen hevert mellettem úgy méternyi távolságra. Megpróbáltam kinyújtani a kezem, de a szikla, amely mozdulatlanságra kárhoztatott, a legkisebb moccanást is megakadályozta. Megértettem, hogy ez a tisztítótűz, és a lélek szenvedése azt jelenti, hogy „nem teheti meg azt, amit korábban megtehetett volna, és meg kellett volna tennie”. Ki tudja, hány évig fogom látni magam mellett ilyen nyugtalanító módon ezt a takarót, amely arról tanúskodik, mennyire önző vagyok és éretlen arra, hogy belépjek a szeretetet birodalmába.
….
„A szeretet alapján ítéltettek meg” – hallom újból és újból ezen a helyen, miközben nap égette szemmel, mozdulatlanul nézem a távoli, felhőtlen eget.
Nem akarom már becsapni magam, s nem is tehetem. Az igazság az, hogy nem voltam képes odaadni a takarómat Kadának, mert féltem a hideg éjszakától: ez pedig annyit jelent, hogy jobban féltem a magam bőrét, mint a testvéremét, miközben Isten parancsolata így szól: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”…
…
Mit ér, ha megtartom a liturgikus rendet, részt veszek a szentmisén, de nem fogadom el a szeretetet?
Mit ér, hogy lemondtam mindenről, idejöttem a sivatagba, a hőségbe, de ellenállok a szeretetnek?
Mit ér, ha megvédem az igazságot, dogmákon vitázom teológusokkal, megbotránkozom azokon, akik más hitet vallanak, és aztán földtörténeti korokon keresztül a purgatórium kapujában maradok?
„A szeretet alapján ítéltettek meg”: ezt kiáltja felém a sivatag Tit és Silet közti szakasza.
„A szeretet alapján ítéltettek meg”: ezt sugallja nekem a nagy kő, amely alatt át fogom élni purgatóriumomat, miközben várom, hogy megérjen bennem a tökéletes szeretet, amelyet Jézus hozott a földre, és vére árán nekem ajándékozta.
Medgyessy L. Emmánuel írta a könyvről:
Carlo Carretto (1910-1988) könyvei közül jó néhány ismert már magyar nyelven is. A szerző ezt a művét 1954 és 1964 között, algériai sivatagi remetesége idején írta, amikor noviciátusát is töltötte Jézus kistestvéreinél, Charles de Foucauld lelkisége nyomán.
Ez volt az első könyve, amely később méltán lett ismertté és a XX. századi itáliai lelki irodalom egyik gyöngyszemévé.
A könyvet a kommunista évtizedek alatt itthon nem lehetett kiadni. Az NDK-ban ugyan megjelent a hetvenes években (Wo der Dornbusch brennt – Geistliche Briefe aus der Wüste címmel), de számos részt kihagytak belőle. Ezt a könyvet akkoriban többen is lefordították maguknak magyar nyelvre, s kéz alatt terjedt gépírásban, így többen ismerhették is. De nyomtatásban csak később, elsősorban Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben című kötetének (Szent István Társulat, 1979) Carrettóról szóló fejezetében lehetett részeket olvasni a műből.
2005-ben az olaszországi Folignóban járva, a Carretto szellemi hagyatékát őrző Comunitá Jesus Caritas közösségtől megkaptam az eredeti könyvet, amely Olaszországban már a harminchetedik kiadásra vár.
Köszönet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat könyvkiadói tevékenységének, hogy 2007 karácsonyára végre napvilágot láthatott ez a könyv a Boldog Charles de Foucauld és Jézus kistestvérei lelkisége szerint folytatott sivatagi életről.