Ez a történet egy nyomorék koldusról szól, aki nagy fáradtsággal mankóra támaszkodva, járt ide s tova és nem tudott dolgozni. Egy utcasarkon ülve – hol sok ember jár s kél – koldult. Látása is gyenge volt. Reggelente egy fiú kísérte az utcasarokra, pontosan oda, ahol a sétány kezdődik és este eljött érte. Zsebében egy darab kenyérrel, várakozott az előtte elhaladók, a járókelők enyhülést hozó adományaira. Így bőven nyílt alkalma a megfigyelésre, tanulásra, tanulmányozásra.
Némelyek szívesen adtak alamizsnát, mások pedig nem szívesen, szeretetlenül morogva; ismét mások elfordították a fejüket, ha meglátták őt, sőt némelyek így szóltak: „Ez az utálatos koldus.” Itt-ott akadt egy-egy nemes szívű lélek is, akik részvéttel, együttérzéssel, részvétteljes pillantással adták alamizsnájukat és ez mindenkor nagyon jólesett neki és sokkal kedvesebb volt számára, mintha még oly sokat adtak volna.
Vasárnap sok ember vonult el előtte; fiatalok, öregek, szegények és gazdagok de sok-sok gyermek is. Legtöbbnyire vidámak és gondtalanok voltak, finom öltözékben és így róla megfeledkeztek. Vasárnap rendszerint rossz bevétele volt, de ezt is türelemmel kellett fogadnia, úgy ahogy azt Isten neki küldte!
Különösen egy édes, kékszemű leánykára emlékszik, aki olyan volt, mint egy angyal s aki gyakran hozott neki kalácsot vagy zsemlét és barátságosan mosolygott és ezt mondotta: „Ezt az én reggelimből takarítottam meg.” Egyszer csak elmaradt ez az édes kicsi leányka s mivel éppen tél volt, a koldus azt gondolta, hogy a hideg időjárás miatt maradt távol!
Azonban a tavasz is eljött s a kisleányka nem jelent meg többé! De hol is lehetett ő?! Gyakran kapott alamizsnát szegény emberektől, munkásoktól, kik meg is állottak és néhány kedves szót szóltak hozzá egy krajcárt adva s arra kérték: imádkozzon érettük.
Nagyon előkelő emberek nem állhattak meg, mert az nem volt illő. Nagyon jól emlékszik egy jószívű hölgyre, ki minden hónapban két forintot adott neki. Ő egy idősebb úrnak a karján haladt és oly sápadt, szenvedő és bánatos volt az arca, mint akinek nagy szomorúság nyomja a szívét. Egy napon ez a jóságos hölgy is elmaradt és nem jött többé!
Egyszer jóval később az idős úr egyedül jött az úton és amikor megpillantott, megfordult nagyot sóhajtva; majd később visszajött és öt forintot adott nekem. Vajon az öreg jóságos hölgy hol maradt? Ha az idő esősre fordult, gyakran jobban ment a koldus sora, mint szép időben; mert az emberek megálltak és egy-egy pénzt dobtak. Ilyenek az emberek. Napfényes időben megfeledkeznek a nyomorúságról, ellenben a rossz időjárás kiváltja részvétüket. Valószínűleg ilyenkor még siralmasabban festett, mint egyébkor. Már ismerte az embereket. Olyanokat, kik őt megvetik s kik számára ő borzadály volt; de olyanokat is, kik jók voltak őhozzá.
Egyszer egy fiatal hölgy nagyon elszomorította, amikor így szólott az ő kísérőjéhez:
– „Az ilyen utálatos koldusokat nem volna szabad megtűrni itt e sétányon. Hogy tűrhetik az ilyent? Az ilyenek számára nincsen egy gondozóház vagy intézet?! Én elvből nem támogatom a koldusokat.”
– „Önnek tökéletesen igaza van” – viszonzá a hölgy kísérője.
A koldus pedig azt gondolta magában: „Te kedves fiatal hölgy, építtess egy gondozóházat az ilyen utálatos nyomorékok részére és bizonyos, hogy én örömmel bevonulnék oda, ahelyett, hogy itt egész napon át üljek, a kemény hideg kövön, fázva, fagyoskodva.”
Rögtön ezután jó emberek következtek és krajcárok csörögtek a sapkájában. Ekkor megbocsátott a fiatal hölgynek. Nincs két egyforma ember e Földön! –
Végül megkönyörült rajta a jóságos Isten és elszólította innen a Földről, a nyomorúságból. Átszunnyadt a túlvilági létbe; úgy érezte, hogy egy angyal zárta le szemeit. A szellembirodalomban való felébredése dicsőséges volt! Édes volt az érzés ismét egészségesnek lenni, kellemes külsővel bírni, éhséget, szomjúságot és hideget nem szenvedni! Óh, köszönet érte Istennek! Két szép szellem elvezette őt rendeltetési helyére. Különösen az egyik angyal volt nagyon kedves és szeretetteljes, ki nagyon ismerősnek tűnt előtte.
– „Nem ismersz engem?” – kérdé tőlem. „Én vagyok az a kisleányka, ki neked oly gyakran hozott kalácsot. Én nem feledkeztem meg rólad, te szegény, ki a Földön oly elhagyatott voltál. Én egy szép országba akarlak téged vezetni. Ismered-e e másik angyalt?”
– „Igen, ő is ismerősnek tűnik számomra”, – felelém én.
– „Nos”, – mondá az angyal, – „ő az én szeretett édesanyám a jóságos szív, ki igaz szeretetből fakadóan az én halálom után téged gyámolított a földi életben. Amikor én a Földön haláltusában feküdtem, reád gondoltam és megkérdeztem anyámat: „Ezután ki fog annak a szegény koldusnak kenyeret vinni?” S így adott neked pénzt az én anyám, mígnem ő is átjött ide”
– „S mi lett a jóságos öreg úrral, ki nekem egyszer öt forintot adott?” – kérdém én.
– „Ő az én apám”, – válaszolá az angyal.
– „Szegény, ő még a Földön van! Tudod, nem volt képes reád nézni, mert a te megpillantásod nagy fájdalmat okozott neki, az ő drága, tőle elragadottjára emlékeztetvén őt! De hogy tudj róla: ő a te földi hüvelyedet tisztességesen eltemettette és megvásárolta a koporsódat. Pillants csak le a földre.”
Valóban: leláthattam a Földre és láthattam egy csendes temetést. És a koporsó után egy jóságos öregúr és egy fiúcska lépkedtek. Az a fiúcska volt az, ki engem önzetlenül vezetett. Az idős úr sírt!
– „Óh apám, ne sírj!” – kiáltotta az angyal. „Anyám és én élünk a fényben, világosságban és nagyon szeretünk téged és egy napon érted menve, elhozunk ide a Mennybe!”
Az idős úr egybekulcsolta kezeit és felnézett a kék égre. Egy sóhaj hagyta el keblét és megvigasztalódott. Nos, ezután a két angyal és én a szellembirodalomba vezető útra tértünk s ekkor egy szürke, görnyedt alak jött velünk szemben, ki alig vonszolta magát és elveszettnek, elhagyatottnak tűnt. Egyedül volt s mellette nem volt a könyörületesség angyala, ki vezette volna őt. Az ő ruhái súlyosan csüngtek rajta, mikor levetette azokat. Amikor jobban megnéztem, felismertem őt: ő volt az a hölgy, ki soha alamizsnát nem nyújtott és engem utálatosnak talált. Megnéztem őt és így szóltam: nem segíthetnénk rajta, kérém az angyalt.
– „Nehéz lesz,” – viszonzá ő, – „mert lásd, ez asszonynak még mindig nagyon kemény a szíve, ő kapzsi, fösvény és pénzszerető volt. Őt a fösvénysége, pénzszeretete töltötte be, ami itt a lelki hüvelyben még sokkalta nehezebbé teszi őt! Nincs barátja sem a Földön, sem itt a másvilágon. Aki nem ad szeretetet, nem is kaphat viszont.”
– „Nos, mi lesz tehát ővele?” – kérdém én.
Felelé az angyal: „A szellembirodalomban is vannak utak és utcák; most ez a szegény szellem egy ilyen utcasarkon meg fog állni és szellemi alamizsnáért fog könyörögni az előtte és mellette elhaladóknak, kik nem veszik őt észre, mígnem a keménység és szeretetlenség az ő szívéből el nem tűnik és az meg nem lágyul. Ez az ő vezeklése, szenvedése!”
Én ekkor a szellemhez lépve így szólottam hozzá: „Ismersz-e engem?”
Ő ostobán megnézett és így szólott: „Nem, én senkit sem ismerek.”
– „Nos” – viszonzám én. „Nem emlékszel-e a sétány sarkán ülő utálatos koldusra? Nos, ez a koldus én vagyok!”
– „Óh!” – sóhajtá ő. „Valóban? Te nagyon szép lettél, én meg sem ismertelek volna.”
Én pedig válaszolám: „Isten szeretete és nemesszívűsége megváltoztattak engem. Én meg vagyok váltva a gonosztól, legyen dicsőítve érette Isten szent Neve!”
– „Isten!?” – kiáltotta ő. „Szeretet? Mindezeket én nem ismerem! Csak ne haltam volna meg, csak visszatérhetnék az én testembe!”
Az angyal és én hangosan imádkoztunk e szegény szellemért.
– „Ez jólesik” – mondá ő. „Mily jó, ha valaki a másikkal törődik. Köszönöm nektek.”
Erre, mi továbbmenve addig haladtunk, míg ama bizonyos szférába nem jutottunk. Óh emberek! Legyetek készségesek! Ne kérdezzétek, hogy vajon az a szegény méltó-e vagy sem? Adjatok örömmel és szeretettel.