„Atyám, hallgasd meg az én könyörgésemet. Te látod az én szívem érzését, Te látod a vágyaimat, törekvéseimet; a te trónod zsámolyához teszem az én érzéseimet, Te ítéld azokat jóknak és igazaknak, vagy elvetendőknek: a te akaratod, a te belátásod szerint legyen nekem mindenkor. Cselekedd, Uram, velem, amit jónak látsz, csak az engedelmességnek, a te akaratodba való belenyugvásnak lelkét erősítsd meg, nagyobbítsd meg, és tedd hatalmassá bennem, hogy a te akaratod számomra mindenkor szent legyen. Ha azonban lehetséges, és a te akaratoddal nem ellenkezik, teljesítsd az én óhajtásomat. Ámen.”
Ilyen legyen a hívő ember imádsága.
Ha nagyon kérünk valamit Istentől, Isten megadja azt még akkor is, ha az Ő bölcs belátása szerint az még korai, ha nem célravezető, ha annak még hátrányai vannak is a részünkre. Megadja, de a következményekből be kell látnunk, meg kell tanulnunk, hogy rosszul kértünk, mert ha Istenre bízzuk azoknak a dolgoknak bekövetkezését, Ő helyesebben, jobban osztotta volna be az életünket.
Néha a lelkünket is kihajtjuk olyan dolgok hajkurászásáért, amit az isteni kegyelem talán azért zárt el előlünk, mert Ő tudja, ha megkapnánk, nem használna a lelkünknek. Talán önzővé, gőgössé tenne, vagy bármilyen krisztusi érték nem tudna annak meglétében kifejlődni bennünk. Feltehetem magamnak a kérdést például: hogy viselkednék, ha egycsapásra megoldódna minden anyagi gondom, szolgákkal ellátott hatalmas házban élnék a legújabb technikával, kényelemmel és autókkal ellátva? Vagy megoldódna minden egészségi problémám, és a legszebb, legvitálisabb testtel rendelkeznék? Vajon alázatosabbá tenne ez engem? Vajon az volna minden gondolatom az új helyzetben, hogy egyre többet imádkozzam? Hogy Istennel még több időt tölthessek? Hogy lemondjak minél több dologról? Hogy megosszam mindenem másokkal? Mennyire növekedne bennem a szeretet? Irgalmasabbá tenne az embertársaim tévedéseivel szemben?
Vajon nagyobb esélyem lenne bejutni az Isten Országába úgy, mint most így, hogy elviselem és megélem Krisztussal, amit rám mért az életem?
Amikor az ember szenved, vagy ha a vágyától sarkaltatva valamit elér, amiről már eleve tudja, hogy az helytelen, segítségül hívhatná a Szentlelket, hogy eredményesen megvívhassa a harcot, hogy legyőzhesse a bűnt és a tévelygést.
Miért nyúl mégis bele azokba az eshetőségekbe, amelyeket Isten elrejtett előle?
Vajon miért nem tud hinni az örökkévaló Isten hatalmában és erejében, és miért nem tud hinni az örökkévaló Isten szeretetében, aki Krisztusban lehajolt a tévelygő, bűnös emberekhez, és azt mondja nekik: „Térjetek meg, és én eltörlöm a bűneiteket, újjáteremtlek titeket”? Miért nem tud az ember hinni a meglévő ragyogó igazságban és abban az ígéretben, amelyet Ő hagyott itt?
Térjünk meg még ma, térjünk meg az imádságainkban is.
Higgyünk és bízzunk Istenben, Atyánkban, Megváltónkban, aki eljött értünk, aki itt van köztünk Szentlelkének világosságával, erejével, hogy ha bármit kérünk az Ő nevében, – bármit, ami jobbá, alázatosabbá tesz és az üdvösséget szolgálja – azt megadhassa nekünk.
