Osztatlan kereszténységünk kincsei – az Isteni Liturgia

Talán kevesen tudjuk, hogy N. V. Gogol, a Revizor és a Holt lelkek mélyen hívő írója gyönyörű összefoglaló írást alkotott az ortodox liturgia mélységéről és belső összefüggéseiről. Szándéka abból a vágyból fakadt, hogy másoknak is megmutassa, – ahogy a bevezetőben olvassuk – „az Isteni Liturgia nem más, mint a szeretet érettünk megvalósult, felmérhetetlen művének állandó megismétlése.”

Elmélkedések az Isteni Liturgiáról c. könyve Dr. Korzenszky Richárd OSB fordításában jelent meg a Tihanyi Bencés Apátság kiadásában. Igazán lélekemelő elolvasni a könyvet, megismerve a liturgia mozdulatainak mélységét, mozgatórugóját, elolvasni a szív mélységéből fakadó imákat és érezni azt az alázatot, amivel a korakeresztény ember Istenhez közeledik.
Az Elmélkedések (Razmislenyija o bozsesztvennoj liturgii) első kiadása Pétervárott jelent meg 1837-ben, a magyar fordítás a Moszkvában 1889-ben megjelent Szocsinyenyija N. V. Gogolja IV. kötete alapján készült.

Idézetek a bevezetőből:

„Az Úr Vacsorájának, az Eucharisztiának ünnepléséről szóló emlékek az első három évszázadból még lényegében egységes liturgiáról tanúskodnak. Nem beszélhetünk ekkor még keleti és nyugati liturgiáról.”

„Az Eucharisztia ünneplésének, a keresztény közösség imádságának különböző hagyományai a még osztatlan kereszténység közös kincsét jelentik. A magyarországi görög katolikus templomok liturgiája ugyanazt a bizánci hagyományt őrzi, amire az idézett Laurentius-krónika• részlete utalt.” (Laurentius-krónikát részletesebben ld. a cikk alatt)

A liturgia szövegeit a magyarországi görög katolikus egyházban használatos fordítás szerint idézzük.

A szentáldozás liturgiájának leírása:

„Isteni félelemmel és hittel közeledjetek!”

A királyi ajtóban áll a pap, mint egy szeráf, kezében a szent kehellyel. Az Isten utáni vágytól hevülve, az iránta való szeretet lángjától égve, kezüket a mellükön keresztbe téve egymás után előlépnek az áldozók, és lehajtott fővel ismétlik magukban csendesen a Megfeszítettbe vetett hitük tanúságtételét:

„Hiszem, Uram és vallom,
hogy te vagy valóban Krisztus, az élő Istennek Fia,
ki a világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket,
akik között az első én vagyok.
Hiszem, hogy ez maga a te legtisztább Tested,
és a te drága Véred.
Könyörgök hozzád, irgalmazz nekem,
és bocsásd meg szándékos
és szándéktalan vétkezéseimet,
amelyeket szóval, cselekedettel,
tudatosan vagy öntudatlanul követtem el.
Méltass engem arra,
hogy elítélés nélkül részesüljek
a te legtisztább Titkaidban,
bűneim bocsánatára és az örök életre.”

Itt egy pillanatra megállnak, hogy gondolataikban fölmérjék annak jelentőségét, amire készülnek. Majd a következő, szívük mélyéről fakadó szavakkal folytatják:

„A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem,
Isten Fia,
mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot,
sem csókot nem adok neked, mint Júdás,
hanem mint ama gonosztevő, megvallak téged.
Emlékezzél meg rólam, Uram,
midőn eljössz a te országodba!”

Egy pillanatnyi rövid, áhítatos csend után folytatják:

„Ne váljék Uram ítéletemre vagy kárhozatomra
a te szent titkodban való részesülés,
hanem lelkem és testem meggyógyulására.”

Mintha nem is a pap, hanem maga a szeráf előtt mondanák ezt a vallomást, ki-ki előlép, és kinyitja a száját, s arra készül, hogy fogadja a szent kanálból az Úr szent Testének és Vérének izzó parazsát, mely, mint az aszott rőzsét, elégeti bűneik minden piszkos szennyét – mely elűzi az örök éjszakát, őket magukat pedig sugárzó szeráffá változtatja. A pap ajkukhoz emeli a szent kanalat. Nevükön szólítja őket, és ezt mondja:

„Istennek méltatlan szolgája részesíttetik
az Úristennek s a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak
drága, legszentebb s legtisztább testében és vérében,
bűneinek bocsánatára
s az örök életre.”

Ekkor magának az Úrnak Testét és Vérét veszik magukhoz. Egy pillanatra szoros kapcsolatba kerülnek az Istennel, amikor szemtől szemben állnak ővele. Ez a pillanat időtlen. Semmiben sem különbözik az örökkévalóságtól, mert őt vették magukhoz, Aki az örökkévalóság kezdete. Szent megrendüléssel áll az ember, testében vérében átérezve ezt a fölséges pillanatot. A szent kendővel megtörli a pap az ajkait, és azokat a szavakat ismétli, melyeket a szeráf Izaiás prófétának mondott:

„Íme, ez illeti ajkaidat s elvétetik gonoszságod
és bűnöd megtisztíttatik.”

Szentként tér vissza az ember a szent kehelytől. Meghajol a szentek előtt, köszönti őket. Meghajol az összes jelenlévő előtt, akik most oly közel állnak az ő szívéhez, akikkel őt most szent, mennyei rokonság kötelékei fűzik egybe.

• Laurentius-krónika: A X. században Vlagyimir kijevi nagyfejedelem vezetésével keresztény hitre tért az orosz nép. Amikor eljutott ehhez a döntő fordulóhoz, válaszút előtt állott: Rómától kérjen-e hithirdetőket vagy Bizánctól. A Laurentius-krónika elbeszélése szerint a nagyfejedelem követeket küldött az egyes országokba azzal a megbízatással, hogy nézzék meg az ottani népek vallását és válasszák ki a legmegfelelpbbet. A követek visszatérésük után így számoltak be útjukról:
„Elmentünk a bolgárokhoz, és láttuk, miként imádkoznak mecseteikben. Felövezetlenül állnak, meghajolnak, leülnek, mindenfelé úgy tekintenek, mintha megszállottak lennének. Nem volt ott öröm, csak gyász… Nem jó az ő törvényük. – Elmentünk a németekhez, és láttuk különféle istentiszteleteiket a templomban, de semmi szépséget nem találtunk benne. – Elmentünk görög földre is. Elvezettek minket oda, ahol Istenüknek szolgálnak. Nem tudtuk, hol vagyunk: a mennyben-e vagy a földön. Az biztos, hogy ilyen szép látvány nincs sehol másutt a földön. Szavakkal elmondani nem lehet. Azt azonban tudjuk, hogy ott jelen van az Isten az emberek között. Istentiszteleteik jobbak minden más ország istentiszteleténél. Szépségét elfeledni sosem tudjuk. Aki egyszer megízlelte az édeset, a keserűt nem kívánja többé. Nem maradhatunk tovább a pogányságban!”