Elmélkedés
Miért engedi meg Isten a rosszat? Mi lenne, ha megfordítanánk a kérdést: miért engedi meg Isten a jót?
Hiszen az ember már a legelején elfordult Tőle, nem Őt választotta, hanem saját magát. Gyakran ma sem Őt választjuk, az Ő gondoskodásának biztonságát, a bizalommal teli teljes ráhagyatkozást, hanem a „hagyjon engem békén az Isten a meséivel, majd én megcsinálom a tutit”…típusú hozzáállást. Az Isten „meséje” helyett sokan inkább az Ő ellenségének a vetítését élvezzük és nem akarunk arra gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer véget ér a film… Megyünk a magunk feje után és amikor nem jön be vagy nem tetszik az eredmény, elővesszük Istent, hogy miért csinálja.
Kimondhatjuk, hogy az a világ, amit magunk körül látunk, mind az Istentől való elfordulás műve. Éltető elemei azok a tévedések, amikkel lépten-nyomon találkozunk, a szeretetlenség, önzőség, vágyvadászat, anyagi kielégülés keresése. Néha kapjuk, néha adjuk. Mindaz a keserűség, szenvedés, nélkülözés és háborúság pedig, ami miatt panaszkodunk és jajgatunk, csupán ennek a hozzáállásnak a gyümölcse. Ennyire vittük Isten nélkül.
Pedig az Isten nem büntet. Az Isten vár.
Felmérni sem tudjuk, mekkora kegyelmi időszakban élünk.
A világ láthatóan a gonosz lélek hatalma alatt áll. Mindenki ebbe születik bele, azután sokunk ezt a káprázatot igyekszik a szíve kikapcsolásával is beteljesíteni, erre sarkallja a gyerekeit, ennek él és hajszolja azokat a dolgokat, amik a lelki fejlődését talán még távolabb fogják vinni az Isten szeretetétől.
Mert a világot akarjuk.
A világ eközben a saját szennyében fetreng és a saját felfordultságának a következményeit kellene hordoznia – a sok rossznak, amit létrehoztunk a tévedéseinkkel, annak az elszenvedését, folyamatos visszaütését. Mert kevesebbszer tesszük bele a jót, mint ahányszor azt ki akarjuk venni belőle.
És még azt merjük kérdezni, Isten miért engedi meg a rosszat????
Nem inkább azt kellene kérdezni, mélyen meghajolva, hogy mindennek ellenére Isten hogyhogy megengedi a jót?
Honnan a kegyelem, ami mégis nap mint nap kiemel a véres következmények alól?
Mert mégis nap mint nap új hajnal ébred, a felkelő nap csodákat rajzol az égre, megered a mag, virágba szökkennek a rügyek, kihajt a búza, új élet indul a pusztulások nyomán. Új tavaszt kapunk minden évben, új gyógyulásokat a betegségeinkből, új lehetőségeket a munkánkban, új gyermekek születnek az elhunyt nagyszülők nyomán…Mindannak dacára, hogy nap mint nap semmibe vesszük, bemocskoljuk, és sárba tapossuk Isten törvényeit. Azokat a dolgokat, amiket különböző módokon a tudtunkra próbált adni, mindent megragadva, amit csak egy anyag felett álló létforma képes megragadni egy anyagi világban…
Az Úristen prófétákat küldött, csodákat művelt felülemelkedve a természettörvényen, kinyilatkoztatta magát, majd a saját Fiát küldte el, hogy megállítsa a vesztébe zakatoló világot…”Fiam, mutasd már meg nekik, hogy ne azt, hanem ezt csinálják, hogy végre boldogok legyenek!”… Mi mégsem hiszünk, mi csak pocskondiázunk és kiabálunk, hogy miért nem engedi meg Isten azt az általam jónak képzelt tévedést, ami valószínűleg még távolabb vinné a lelkem a Tőle és a hazavezető úttól…
Nem kellene inkább megállni egy pillanatra, mélyen meghajolni, magunkba szállni, és könnyes megbánással visszafordulni Őhozzá, az Ő egyszerűségéhez? Őszinte bűnbánattal félretolni a világ elvárását, ami láthatóan csak keserűséget és szenvedést okoz?
Vajon mi mit teszünk, ha az engedetlen gyermekünk a sokadik szóra sem érti meg, hogy rosszat csinál? Van aki semmit, van aki büntet, van akinek eljár a keze….És van, aki azt mondja, most viseld el a következményeket, gyerekem… Mert azt szeretnénk, hogy ember legyen belőle, aki a jó úton jár. Mert szeretjük és jót akarunk neki.
A végtelenül jóságos Isten a kegyelmével folyamatosan pajzsot tart a ránk zúduló rossz következmények elé, de néha átenged egy-egy követ. Talán azért teszi, mert a jó szó nekünk sem volt elég. Talán azért engedi meg, hogy megtapasztaljuk a tévedéseink fájó következményét, mert nem értünk a szóból, csak így érezzük meg, hogy rossz, amit tettünk. Ha másképp nem értjük meg, akkor igen, a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk a rossz fájdalmát, egészen addig, amíg meg nem fordulunk, azaz meg nem térünk. Akkor aztán a bűnbánat szentsége és a kegyelem – ha akarjuk – kiemelhet a következmények alól.
Talán így megy ez – hiszen a fiai vagyunk, Ő meg az Atyánk.
Mondják, hogy az Ő útja is lemondás, és szenvedés…
Hát igen, a tévedések világában az igaz vonal mindig szenvedni fog a meg nem értéstől, egészen addig, amíg elvárja a megértést egy olyan világtól, ami tökéletesen ellentétes értékrend szerint él.
De miért is várjuk ezt el?
Ki nekünk a világ, hogy azt akarjuk, hogy elismerjen?
Nem inkább Istent kellene választani, aki amellett, hogy szeretetben kivezet ebből a káoszból, még akár saját Fiának áldozata árán is az örök életet akarja megadni nekünk, akik sárba tapostuk Őt?
Mindazt a jót, ami mégis körülvesz, talán azoknak a testvéreinknek is köszönhetjük, akik a kísértések ellenére hinni tudtak Istenben. Akik képesek voltak életszentségben leélni egy életet vagy ha nem is az egészet, legalább a második felét. Szentek vagy nem azok, csak az Isten ítélheti meg. Istennek hála, a mai emberek között is élnek sokan. Akik megértették a jézusi új parancsot és ezért nem lelki piszkot tesznek a világba, hanem a szeretetüket. Akik szakadatlanul hisznek a megváltásban, akik felismerték, hogy nem ez, hanem a másik világ a valóság, és a szeretet az egyetlen út, még akkor is, ha rosszra kell válaszul adni a jót.
Mert hogy is lehetne jót kivenni a világból, ha mindenki csak a rosszat tenné bele…
Forrás: istenvelem.blogspot.com