Negyedik stáció – Jézus megjelenik az emmauszi tanítványoknak

Az érteni képes és Istenre figyelő szív útja

• Méltó a Bárány, akit megöltek,
• hogy övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

„És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt.” (vö. Lk 24,13-27)

A hit hallásból van. Jézus nem szólítja nevén Kleofást és társát, mint Mária Magdolnát. Nem tudakolja szomorúságuk okát sem, mint amikor megkérdezte: „Asszony, miért sírsz?” Isten a férfit és a nőt a természetüknek megfelelő úton közelíti meg, azon felül pedig minden személyt külön-külön, a maga történetének útján. Ebben az esetben a néven szólítás bizalmaskodás lenne. Isten viszont nem bizalmaskodni akar az emberrel, hanem bevonni őt saját, benső életébe. Itt az érvelés, a magyarázás, a kifejtés sajátos útjáról van szó. Ezért egy kérdéssel veszi fel velük a kapcsolatot: „Miről beszélgettetek egymással az úton?” Idegen férfiakhoz a napi események megbeszélésével lehet közeledni, így közeledik hozzájuk Isten is.

A férfi gyakran büszke értelmére és logikájára. Ez lehet útja is Isten felé, de akadályozhatja is, mert a racionalizmus szűk világának csapdájába eshet. A racionalizmus nem intelligens hozzáállás a létezés nagy titkaihoz, mert igen korlátolt. Az értelem (intellektus) több mint az ész (ráció). A Biblia szívnek is nevezi, szerinte az ember a szívében gondolkodik. Igen, a létezés legmélyebb titkain úgy elmélkedik, hogy tudja: mindez legvégsőbb reménységét érinti – tehát mindennapjait is. Az emberi benső – a szív, mely gondolkodik – mély, egzisztenciális ragaszkodással akar reménykedni valakiben, és soha nem valamiben, hiszen érzi, tudja: a személy jövője csak egy másik, egy végtelenül jó és örökkévaló személy lehet.

Az emmauszi úton járó férfiak reményüket vesztették. Ezt ki is mondják az „idegennek”: „mi azt reméltük, hogy ő (Jézus) fogja megváltani Izraelt”.

Itt nem akármilyen igazságokról lesz szó, hanem húsbavágó, a létezés alapvető értelmét érintő, és az elvesztett utolsó reménységet visszaadni képes Igazságról.

Az értelmet, a reménykedést és az akaratot egyszerre mozgatja meg Jézus teljesen új, abszolút eredeti, minden másnál hitelesebb Ószövetség-magyarázatával. Az Írásokban, s főleg a korabeli magyarázatokban különböző isteni ígéreteket beteljesítő alak volt a messiáskirály, a szenvedő szolga, az ég felhőin érkező Emberfia, és Emmanuel (velünk az Isten). Most Jézus bemutatja, hogy mindez benne valósult meg: meg kellett halnia, és feltámadt a bűnösök megváltásáért. Húsvéti szentírásmagyarázatát azzal kezdi, hogy megjegyzést tesz oktalanságukra és késedelmes szívükre. Lassan derengeni kezd előttük, hogy Jézusban való csalódásuk oka az volt, hogy egyrészt Izrael megváltását politikai módon gondolták el, másrészt Istennek az Írásokban olvasható ígéreteit darabokban, és nem egy személyre mutatva látták. Isten minden tette, ígérete egyetlen pontban, a názáreti Jézusban találkozik, és ráébrednek, hogy semmiféle más megváltás nem segít az emberen, csak a bűnök bocsánata és az örök élet. Később meg is jegyzik az útnak erről a szakaszáról: „Nemde lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és föltárta előttünk az írásokat?” Ez a lángolás az intellektus megvilágosodása is: az örök, immár csalatkozhatatlan reménység megszületése.