Egy nap az Angyalos Boldogasszonyban boldog Ferenc magához hívta Leó testvért és azt mondta:
– Írjad, Leó testvér.
Ő így válaszolt:
– Készen vagyok.
– Írjad – mondta -, mi az igazi öröm. Hírvivő jön és azt mondja, hogy Párizsban minden teológiai doktor belépett a Rendbe, írjad, nem ez az igazi öröm. Ugyanígy, minden főpap a hegyeken túl, érsekek és püspökök, és ugyanígy a francia és az angol király is; írjad, nem ez az igazi öröm. Ugyanígy, testvéreim a hitetlenek közé mentek és mindet megtérítették a hitre; vagy hogy annyi kegyelmet kapok Istentől, hogy betegeket gyógyítok és sok csodát teszek: mondom neked, mindez nem az igazi öröm.
– Dehát mi az igazi öröm?
– Perugiából jövök vissza és késő éjjel érek ide és tél van, esős, sáros idő, és olyan hideg, hogy habitusom széléről jégcsapok lógnak és a lábamat verdesik és ezekből a sebekből vér folyik. És nyakig sárosan, átfázva, jéggel borítva a kapuhoz jövök, és miután hosszasan kopogtam és kiáltoztam, egy testvér jön és megkérdezi: Ki vagy? Válaszolok: Ferenc testvér. És ő azt mondja: menj innét, nem illik ilyenkor járkálni, nem jöhetsz be. És amikor újra zörgetek, azt válaszolja: Menj innét, te együgyű és tanulatlan alak vagy, mostantól fogva ne gyere közénk, annyian vagyunk és olyan fontosak vagyunk, hogy nincs rád szükségünk. De én még mindig ott állok a kapunál és mondom: Isten szerelméért, engedjetek be éjszakára. És ő így válaszol: Nem engedlek. Menj a menhelyre és kérj ott helyet! Mondom neked, hogy ha megtartom türelmemet és nem indulok fel – ez az igazi öröm és igazi erény és a lélek üdvössége.