TÖKÉLETLENEK – Tanúságtétel
Együtt kell élnem a házastársam és a saját tökéletlenségemmel. Ehhez az életfeladathoz a Schönstatt lelkisége által a Mennyei Atya bőséges segítséggel, támponttal lát el minket.
Tilmann atya legfőbb üzenete (a kora előre haladtával egyre markánsabban) ez volt: Isten irgalmas. Ezt a fő tapasztalatot adjuk át egymásnak a házasság szentségében, és ehhez kapunk elég kegyelmet és erőt a szentségben.
A gyermekeink nevelése kötelességünk, de komoly felismerés volt részemről, amikor rájöttem, hogy a házastársamat nem kell nevelnem, sőt nem is szabad. Az ő nevelése gyermekkorában a szülei feladata volt, jelenleg pedig felnőtt emberként a saját feladata. Ez egyrészt felszabadító számomra, másrészt a feladat megváltozik: az általam kiküszöbölendő, hibának érzékelt szokásait nem megváltoztatnom kell, hanem nagylelkűen elfogadni.
Például gyermekeinket türelemmel és türelmetlenül nevelem, hogy a lámpát lekapcsoljuk magunk után, a szekrényajtókat becsukjuk, ha kinyitottuk, a fiókokat betoljuk, ha egyszer kihúztuk. Ez a szabály mindenkire érvényes itthon, kivéve az Édesapát, mert neki szabad nyitva hagyni!
Janikovszky Éva egyik gyermekkönyvében, a Ha én felnőtt volnék címűben olvassuk, hogy ha én felnőtt leszek és apuka leszek, a családból én lépek a legmélyebb pocsolyába, mert én vagyok az apukájuk! Ez jutott erről eszembe.
Igen, én a feleség, belülről a szívemben megengedhetem neki, hogy „neveletlen” legyen. Neki szabad!
Ezt a feladatot nem lehet kizárólag önfegyelemből igazán jól elvégezni. Ezt a munkát belül, a szívben kell elvégezni: nem engedek meg magamnak negatív gondolatot a házastársammal kapcsolatban. Nem hergelem magam az ő tökéletlenségein, mert az elfojtott méreg előbb-utóbb előbukik, kitör, mégpedig általában a legrosszabb pillanatban, hanem igyekszem Isten eszközeként szeretettel és irgalommal tekinteni rá. Ez nem könnyű feladat, de erre javasolta Kentenich atya az üdvözlést, amelyet magunkban, vagy kedvesen hangosan is lehet mondani a társunknak: „Életszentségem eszköze, üdvözlégy!”
Ilyenkor eszembe jut az is, hogy a férjemnek is van bőven mit tolerálni bennem. Például, hogy nem szeretek autót tankolni. Ő ezt minden rosszallás nélkül, nagylelkűen elfogadja, és az én kocsimat is megtankolja. A szervizbe járásról még nem is beszélve…
A hab a tortán pedig az, hogy amióta férjem érzékeli az én nagylelkűségemet, azt, hogy még önsajnáló sóhaj sem hagyja el a számat, amikor becsukom utána a szekrényajtókat, azóta nagyon figyel, és nagyon sok szekrényajtót becsuk maga után.
Megjelent a Magyar Schönstatt Családi Mozgalom Oázis Házasság című kiadványában